1x03: Terül az asztalkám

 Egy tévében zajló sorozatról sokkal könnyebb lehet írni, hiszen az ember az ölében tartja a laptopot, és miközben megy a műsor, írja a cikket, és mire az epizód véget ért, némi utómunka kell csak, és az arról szóló írás is kész van. Ez például kifejezett hátránya a Katona Sufnijában 3. részéhez érkező havi színházi sorozatnak, de ha ez az egyetlen ilyen, akkor végül is rendben van. Úgy tűnik, ez az egyetlen.

Mert rosszabbat nem kapunk, mint egy szabadon választott tévésorozatnál, ellenben mást igen. Ugyanis az ősmagyar gént kutató Gondnokok köré épített alaplegendából kiinduló széria gyakorlatilag minden hülyeséget halálos komolysággal magába épít, ami csak az alkotók (rendező: Dömötör András és Kovács Dániel) útjába akad, és ebből csak az egyik panel a hollywoodi sémakonyha legismertebb fogásainak feltálalása: baltabonyolultságú, egyetlen jellegzetes tulajdonsággal leírható archetipikus karakterek, obligát szerelmi szál, monitoron megfigyelt alany, low-budget akciók és egyebek. A másik az alternatív magyarságtörténet szerelmeseinek legnagyobb marhaságaiból összehordott boglya, ami a keretmesét adja, ősapával és ősanyával, kilencszer csavarodó szíriuszi génekkel. A harmadikat az időszerű közmegegyezéses legendák kiforgatása (ebben az epizódban a Terüljasztalkámat bírják működésre a Gondnokság megfejtői, illetve egy finn eurókért a Gondnokság teleportációs rendszerét igénybe vevő magányos, full alkoholista Mikulás lép színre, Ujlaki Dénes váratlan, ám megrázóan hiteles alakításában, jut eszembe, a Rajkai Zoltán által formált Endréről biztos hamar ki fog derülni, hogy áruló, amilyen jól beszéli a finn nyelvet, amelyről jól tudjuk, hogy semmi köze a sumérmagyarhoz), a negyediket pedig a politikai porond aktuális vadjainak díjnyertes agymenései (így a forintspekuláció, illetve a Kerényi Imre által megrendelt, Alaptörvényt díszítő kurzusfestmények kapnak dramaturgiailag jelentős szerepet) adják, persze nyilván van ötödik meg hatodik is, de szitkomra nem figyel ennyire az ember.

A Gondnokság harmadik epizódjával azt szerettük volna tesztelni, hogy vajon fel tudja-e venni a fonalat egy néző úgy, hogy már lement két rész, ahogyan ez sokszor megesik a tévésorozatoknál is, hogy egyszer csak az ember bekapcsolódik. Én eddig annyit tudtam A Gondnokságról, amit ehelyt írtunk róla, ebből a hétfői előadásra körülbelül annyi maradt meg, hogy egy földalatti paródiaügynökség valamit machinál Budapesten az ősmagyarokkal. Úgy tűnik, ennyi előképzettség bőven elég ahhoz, hogy az ember könnyen értsen mindent, legfeljebb a neveket keveri össze, mert mindenkinek olyan ősmagyaros neve van, ami nem véletlen. Egyébként a hangulat megalapozása komolyan megtervezett, a Sufniba nem a megszokott úton jutunk be, hanem körbejárjuk a fél Katona pincéjét, a melegítő csövekre helyezett hangulatos feliratok figyelmeztetnek arra, hogy a teleportációs cső működés közben felmelegedhet, vagy valami ilyesmi, de szóval van ilyen felvezető, alapozó prequel is, aztán főcím, ami nagyon vicces, hiszen élőben játsszák el, takkra menő koreográfiával. A közegben az ódonság keveredik a modernitással, egyszerűen valószerűtlenül illogikus az egész tér (látvány: Kálmán Eszter) az írógép jellegű számítógéppel, a teleportáló szekrénynek kinevezett öltözőszekrénnyel, úgy tűnik, a Brazil eléggé megihlette az alkotókat, akik aztán eme ihletet magyarosra hangszerelték. Olyannyira egyébként, hogy a – mint kiderült, korábban elrabolt – francia bankárszerűséget az Erős Pista nevű, méltán népszerű paprikakrém lenyeletésével kínozzák meg, hogy beteljesítse forintrontási tervüket.

Bár sokakat már Fekete Ernő az előzményeket ércesen deklamáló hangja is nevetésre késztet (a nézők így árulják el, hogy alapos ismerői Koltay Gábor teljes munkásságának, amelyet már e hang rejtett iróniája is, való igaz, szanaszét szaggat), azért azt kell megállapítanunk, hogy olyan igazán velőtrázó élmény a rekeszizmokat nem éri, de a szórakozás végig garantált, az ötletek kitartanak az utolsó percig. Persze a mű mögött nem kell keresnünk semmit, ez valójában egy történetbe ágyazott posztmodern kabaré (dramaturg: Laboda Kornél), többségében jó ötletekkel; mondjuk amikor Attilának (Dankó István) el kell mennie megszereznie az ősapa magját, az egyetemi gólyabálon szívatásnak oké, és végül is belesimul a sztoriba, de azért szerencsére nem ez a legeredetibb ötlet. Annál sokkal jobb a mikulásos, a terüljasztalkámos dolog, meg az is, amikor a Kocsis Gergely játszotta Endre (mert Endréből valamiért kettő van) elemzi, hogy az alaptörvényes festményekben hol találhatóak meg a Gondnokság üzenetei. Ütősek az akciódús személyiségváltós sztorirészek, az meg külön jó geg, hogy Endrének bajuszt rajzoltak, míg ő a kigyúrt diszkópatkány (Simon Zoltán) testében tartózkodott. Ötvös András (Zsolti) és Pálos Hanna (Vera) valószínűleg a Romantica csatorna törzsnézői, remekül idézték fel a pazar venezuelai sorozatok összes érzelmi kitörését szerelmük állapotáról tanakodva. (Homályos tekintet, diszkrét szipogás, félbehagyott gesztusok, megtört tartás – szívbemarkolóan gyönyörű volt, s e markolt szívből ajánlom castingra őket a GLOBO TV-nél.) Az tűnt még fel, hogy bárki feltűnhet a Katona társulatából, a regular cast – Kocsis, Rajkai, Dankó, Ötvös, Pálos és a diszkóban tivornyázó, majd karaoké-bárban alkoholos állapotban vonyító ősanyát alakító Rezes Judit – mellett egy meggyilkolt anyát formáz Bodnár Erika, a Mikulást a remek Ujlaki Dénes adja, videón fekszik Mészáros Béla, és a Katonában szereplő egyetemisták – Simon Zoltán, Kovács Gergely (a Mikulás teleportálása után a színen átballagó kisördög az előadás legjobb poénja), Tasnádi Bence és Dénes Viktor jelenléte sem meglepő.

Takátsy Péteré sem, bár tulajdonképpen igen, mert akit (videófelvételről) játszik, az egy olyan csoda, amivel még a Gondnokság tagjai sem szembesültek: személyében olyan ember tűnt fel ugyanis, aki nem magyar! S hogy ez hogyan befolyásolja a nemzeti újjászületésen munkálkodó meggyötört Gondnokokat, az – feltehetően – kiderül a következő részből.

Jobb sorozatepizódok után van az emberben egy olyan, hogy úgy megnéznék belőle még egyet. A végén tulajdonképpen nem bántam volna, ha egy play gomb megnyomására elkezdődik a következő rész.

forrás