(Tadeusz Słobodzianek: A zseni, Katona József Színház, Kamra, október 14.)
Cselekvő elemzés
Az előadás alcíme ennél pontosabb nem is lehetne: „a színészmesterség módszerei kilenc képben” – abszolút ezt kapjuk a Kamra színpadán. Egyrészt a színészektől: közeliben látjuk, ahogy Fekete Ernő eggyé válik a ragasztott Sztálin-bajusszal, belehelyezkedik a figurába, akárcsak Máté Gábor Sztanyiszlavszkijéba, miközben a sminkben őszítik a szemöldökét.
Az egyfelvonásos szinte úgy kezdődik, mint egy Örkény-egyperces: „Jövünk-megyünk a tágas termekben, s elgyönyörködünk e nagy realista hátrahagyott töltőtollainak, kávéfőzőinek és párttagsági könyveinek gyűjteményében. A vitrinekben láthatók barátainak, szerelmeinek ajánlott könyvei is.” Annyi a különbség, hogy belépőnek nem a dedikációkból kapunk egy csokorral, hanem a születésnapi üdvözletekből. És nem egy magyar író emlékszobájában, hanem egy diktátor irodájában járunk, 1937 decemberében. Körben üres képkeretek: kiretusáltak már belőlük mindenkit? (Berija még él, sőt, a karrierje épp felfutóban, de ő háttérember, egyelőre nem kívánkozik ecset-, csak telefonvégre.) A falon egyedül Leninnek van még arca. Fölötte majdnem éjfélt mutat az óra. Az égből, a vezér fejére az áldás, vörös rózsák potyognak, amelyek szirmai az előadás végére véres pengékké változnak (videó: Koltay Dorottya Szonja). Szánt az eke.
A szituációit nemegyszer szélsőségeikben érzékeny történelmi kontextusokba ágyazó kortárs lengyel drámaíró, Tadeusz Słobodzianek (lásd a magyarul elsőként szintén a Kamrában, majd Nagyváradon, Szombathelyen, Miskolcon és Tatabányán is bemutatott A mi osztályunkat) A zseni című kamaradarabjának gerince két nagyember – fiktív! – párbeszéde, ha úgy tetszik, valóban párviadala: húzd meg, ereszd meg, adok-kapok, csak az erőviszonyok eleve egyenlőtlenek. Bár a tét ugyanaz: emberéletek, még ha – nevezzük őket végre néven – Sztálin és Sztanyiszlavszkij nem is ugyanazon az asztalon, vagy inkább nem ugyanakkorán tologatják a „zsetonokat”. Sztálin nagyban játszik, csak úgy dobálózik az orosz irodalom- és színháztörténet jeles szereplőinek nevével, vastagon fog és hangosan serceg a tolla, a már idős Sztanyiszlavszkij kicsiben. Ő már megvívta a maga csatáit, többek között azzal, akiért szót emel, és akiért most hajlandó sok mindenre: Meyerholddal.
Mindemellett a vezér és a színidirektor megértik egymást. A politikus olvasott, tájékozott, színházba is jár, a díszlet és a jelmezek költségével is tisztában van (hát persze, van, aki jelentse), a rendező pedig – aki (rendszerhű) kritikusa szerint „már nem rendez, csak átrendez” – egy pillanatra mintha elhinné, hogy szakmai erényei okán tárgyalópartnere egyenrangú félként kezeli. Minő tévedés! Minő hübrisz! Mert Sztanyiszlavszkij alázatos kéréssel érkezik Sztálinhoz, és bizony piszkos kézzel távozik abból az irodából, és még csak észre sem veszi. Mert egyet (átmenetileg) sikerül megmentenie. Az alamuszi kritikus elfenekelése még neki is belefér, a durvább fizikai fenyítéstől hiába öklendezik a zsebkendőjébe.
Az előadás alcíme ennél pontosabb nem is lehetne: „a színészmesterség módszerei kilenc képben” – abszolút ezt kapjuk a Kamra színpadán. Egyrészt a színészektől: közeliben látjuk, ahogy Fekete Ernő eggyé válik a ragasztott Sztálin-bajusszal, belehelyezkedik a figurába, akárcsak Máté Gábor Sztanyiszlavszkijéba, miközben a sminkben őszítik a szemöldökét. Nincs kis szerep alapon Kocsis Gergely a titkár figurájából is kihoz egy-két gesztussal és mindentudó pillantással mindent, amit csak lehet. Elek Ferencnek a feljelentő Kerzsencev kritikusként pedig „kellemes” karakterszerep adatott: félbeharapott mondatok, meghunyászkodó gatyaletolás, verejtékezve magyarázkodás. Hálás szerep, leginkább abban az értelemben, hogy Kerzsencevnek a szolgálataiért jár egy nagyobb lakás (alakításáért Elek Ferencnek is járna). De nem, igazából nem a közönség vesz részt egy színészmesterség-órán, hanem a darabbeli Sztálin. Ez a cserealap, Sztanyiszlavszkij ezt tudja betenni, és már-már kérkedve be is teszi. Mert ez az a terep, ahol előnyben érzi magát. Csakhogy hiába fölényes és magabiztos a szakmájában, a saját színházában hiába ő mindenek ura, egyet elfelejt: bármennyire szeretné úgy fordítani a helyzetet, itt nincs és nem is lehet hatalmi pozícióban. Talán ez a darab legizgalmasabb „fordulata”, amelyet Ascher Tamás finoman tesz színre. Amint a magát dörzsöltnek gondoló, vénülő rendező megkezdi az oktatást, Máté nekivetkőzik, hátradől, belemelegszik a színésznevelésbe. A diktátor pedig a tanulás idejére háttérbe húzódik, figyel, és gyorsan tanul: személyében Fekete Ernő azonnal átülteti a gyakorlatba a frissen szerzett tudást, járás, kéztartás, pipatömés stb. Valahogy így képzelem a hatékony coachingot. Lelkes tanár, ügyes tanítvány.
Mindeközben elhangzik jó pár gyilkos mondat – á, nem, természetesen egyiknek sincs semmilyen aktualitása, helyi értéke, hogy is lehetne, kosztümös játék folyik, és a színpadi Sztálin mércéjét szem előtt tartva jegyezzük meg, nincs átöltözés, csak józan öltönyök és egyenruhák (jelmez: Szakács Györgyi), nincs kristálycsillár, csak némi lambéria, pár üveges tárló és sok újrahasznosítható művirág (díszlet: Khell Zsolt), vagyis a forma nem olyan nagyságrend, ami a központi hatalomnak fájhatna; mellesleg ki látott utoljára e hazában olyan (akár kultúr)vezért, aki ha nem is a Turbinékat, de legalább a Tótékat megnézte tizenvalahányszor, mert játszik benne a kedvenc színésze vagy színésznője –, de Ascher Tamás rendezésén érződik, hogy a hangsúly nem annyira a közlésen, mint inkább a cselekvő elemzésen van.
A darab „bensőséges” párbeszédes sémája egyébként ismerős lehet: regényben Márai juthat róla eszünkbe, A gyertyák csonkig égnek, filmben Volker Schlöndorff a (Cyril Gély színdarabjából adaptált) Diplomáciával, de hozzájuk képest Słobodzianek nagyon nagy előnye, hogy neki van humorérzéke (ahogy Aschernek is), mer belevinni a témába egy csipetnyi iróniát. Persze csak a dúsan adagolt műveltségi elemek mellé, amelyek viszont némileg leszűkítik egy ilyen előadás magát (be)avatottnak érző közönségét. Nyilván nem kell színháztörténésznek lenni ahhoz, hogy az ember értse, mi történik (elvégre a történelmi színdaraboknál senkinek eszébe sem jutna efféle kifogást emelni, egy jól kidolgozott helyzet, néhány funkció és a belső logika tökéletesen működteti a drámai gépezetet), de valljuk be, a Sztanyiszlavszkij-módszer és a Meyerhold-féle biomechanika nem az általános műveltség része, ahogy az sem, hogy Sztanyiszlavszkijnak évtizedekkel korábban voltak Meyerholddal szemben szakmai bűnei, ami azért mindenképpen árnyalja valamelyest a képet. „Férjem posztumusz könyvét önnek ajánlom, amiért búcsúbeszédében oly szépen kidomborította meg nem alkuvó jellemét és ebből fakadó keserű üldöztetéseit”, ez Örkény magyar írójának utolsó dedikációja. Illetve ezt már a felesége írja. Az igazság pedig az első és az utolsó sor között rejlik valahol, a kontextusban.