Tóth Krisztina verseit mondják: Pelsőczy Réka, Rezes Judit, Szandtner Anna, Keresztes Tamás

"Olyan titokzatos dolog a vers: elég egy szó, egy elkapott beszélgetésfoszlány, hogy elinduljon belőle egy mondat.
A versmondatokat könnyű felismerni, makacsul visszatérnek, kísértenek, olykor gyanúsan szabálytalanok, kificamított változatai valami fontos üzenetnek. Az álom sok ilyen szót, töredéket küld. Némelyik évekig visszajár, nem találja a helyét. Ezek a mondatok tovább dolgoznak a tudatban, esetleg elbújnak, de bármikor előkereshetők. Mintha lenne egy file, ami ezeket a furcsa torzókat tartalmazza, mint a nagymamám fiókja, amibe mindenfélét beledobált azzal, hogy jó lesz még valamire: volt itt gomb, cigányfúró, gyógyszeres üvegcse, dugó, drót, és mindegyiknek eljött egyszer az ideje.

Papírra csak akkor kerül valami, ha a fejemben nagyjából már kialakult, ha elindult, ha már csak a részleteken kell változtatni, egy-egy mozaikot kicserélni a képben. A megformálás mellett teret kell hagyni a nyelv megfejthetetlen, önműködő erejének is: a véletlennnek is megvannak ugyanis a saját törvényei, az ilyenkor összerendeződő szókapcsolatok, mint a vasreszelék, kirajzolják a lélek láthatatlan mágneses mezőit. Amikor pedig évek múltán újraolvasok, hallok egy-egy verset, elcsodálkozom, hogy ezt én írtam. Különös érzés szembesülni a saját szövegeimmel, azzal, hogy mi minden múlik el – és mi mindenre ismerek rá magamból most is." 
Tóth Krisztina

 

Utolsó előadás

2007. május 29.