A Kazamaták történelmi tragédia, s tárgya a magyar történelem egy fájdalmas eseménye, az 1956-os forradalom egyik neuralgikus epizódja. Budapesten, október 30-án a Köztársaság téri Pártbizottság ostroma után került sor lincselésekre, amelyek során két honvédtiszt, egy fodrász és 14 rendőregyenruhába átöltözött ÁVH-s karhatalmista lelte halálát. A Kazamaták ennek a napnak az eseményeit dolgozza fel, egyfelől tényszerűen történelmi hitelességgel, másfelől mindkét oldal szereplőinek lelkét-tudatát művészi kreativitással és nagyfokú beleéléssel rekonstruálva, felidézve. A tragédia nagyszabású és sikeres kísérlet arra, hogy a történelmi dráma legmagasabb rendű modelljét, Shakespeare krónikás játékainak dramaturgiáját újrateremtse. Ez a dramaturgia lehetővé teszi egyrészt a pártházon belüli, illetve a kinti, a Köztársaság téri figurák nézőpontjának, perspektívájának állandó szembesítését—ütköztetését, másrészt a különböző tudati szinten álló figurák árnyalt karakterizálását. Mindebből a drámai ábrázolás magas fokú objektivitása következik, a műfajnak e legnagyobb értéke nem csupán irodalmi, hanem színházi érték is a dráma nyelvi—költői minősége, amely meggyőzően bizonyítja, hogy a költői nyelv színházi erővé válhat.
A Kazamaták tehát több szempontból is a mai magyar dráma egyik legnagyobb teljesítménye, amelynek sok érdeme közül ma alighanem az a legnagyobb, hogy kényes problematikához nyúl, mer sebeket feltépni és mély ellentmondásokkal szembesíteni — olyan bátorság és becsületesség ez, amilyenre régen nem volt példa a magyar drámairodalomban.
Mindkét szerző mögött jelentős irodalmi teljesítmények állnak: Papp Andrásnak már két elbeszéléskötete és egy kisregénye jelent meg, Térey Jánosnak több verseskötete, egy verses regénye (Paulus) és egy monumentális, nagyfontosságú drámaciklusa, a Nibelung lakópark, amelynek előadása — miként Puskin Borisz Godunovjának fordításáé is — visszaigazolta, hogy a verses dráma újrateremtőjét is tisztelhetjük benne.
Utolsó előadás
2007. április 26.
