Megpróbálok eltekinteni attól, hogy tegnap a Kamrában milyen támadások érték a komfortérzetemet: több mint kétórás előadás szünet nélkül (megvolt pedig a szünet helye), fűtetlennek érződő nézőtér, Gothár Péter díszlete, amely a színpadnak a harmadát használja: középen perspektivikusan szűkülő folyosó, amibe az én helyemről nem lehetett belátni. De nehéz eltekinteni mindettől, mert gyarló néző vagyok. Ha mégis sikerül, akkor is csak annyit mondhatok a legnagyobb jóhiszemmel, hogy az én befogadói képességemet Viripajev Részegek című darabja meghaladja vagy elkerüli. Érzéketlennek bizonyultam. Illetve egyre értetlenebbnek. Tényleg azt nézem és hallgatom bő két órán át (szünet nélkül), hogy Viripajev részeg szereplői (drámahősöknek nem nevezném őket) szám szerint tizennégyen, dülöngélnek és alpári modorban kommunikálnak vagy közhelyek szintjén kocsmafilozofálnak?
Ha nem sorakoztak volna első osztályú színészek a színpadon, akiket úgy öt-tíz percig szívesen elnéztem részegábrázolásukban (főleg Keresztes Tamást, Ónodi Esztert, Tasnádi Bencét és Rezes Juditot), akkor talán ki sem bírtam volna maradandó károsodás nélkül az estét. Az éppen nem játszó színészek gyakran ott ültek a nézőtér oldalában, figyelték az előadást, időnként nevettek. Engem kicsit idegesített ez, hogy ők jól mulatnak. De amikor nem ültek ott, az még jobban idegesített, mert ők kimehettek.
Elnéztem Mészáros Bélát, és az a szentségtelen gondolatom támadt, hogy ha a Katona bemutatná az Arzén és levendulát (ami képtelenség, mert az nem Viripajev), akkor Mészáros Béla csodálatos Jonathan lenne.
