Egészségügyi revü szünet nélkül
A Szputnyik Hajózási Társaság és a Katona József Színház közös produkcója, a Bodó Viktor által rendezett ANAMNESIS április huszonhetedike óta látható a Katona nagyszínpadán. Látható és élvezhető, mert élvezetes volt az előadás, bár meglepő és morbid gondolatnak tűnt elsőre az egészségügyi színpad.
Bodóék produkciója a társadalmi sérelmek egyikének kibeszélésével kísérletezik; a darab az egészségügyben érintett nézők és szakdolgozók elbeszéléseit, előadásait használja alapanyagként, a színpadi díszlet pedig megeleveníti nagy budapesti kórházaink nyomorult sivárságát. Akár a Szent János Kórház traumatológiáján is játszódhatna az egyébként végletekig groteszk és fragmentált történet. A darab kezdetekor mozivásznon láthatunk egy csúnya balesetet, majd felgördül ez a vászon, és a színpadon Pálos Hanna közvetíti az eseményeket holmi tévénéző közönségnek, miközben mi, színháznézők egy halálesetnek vagyunk tanúi. Ezután a lepukkant intézmény előterébe belépő fiatalember kezdi a hatalmas kórházi labirintusban keresni halott édesanyját; a darab végén azonban ünnepélyes keretek között ő is elhagyja az élők sorát. Az előadás laza, gegekre épülő, burlesk-szerű, viszonylag olcsó humorral telített jelenetek sorozata, ahol az élet elvesztése könnyed hahoták és muzsikaszó közepette esik meg. De az élet értéke erősen megkérdőjeleződik. Az egyik jelenetben politikusok tárgyalnak, ötletbörzét tartanak arról, hogyan változtassák meg az egészségügyet, míg végül ágyak megszüntetésében, a rezidensek átverésében egyeznek meg. (Mindemellett kivonják a pénzt a kultúrából, mondván, az egészségügy fontosabb, ám az ilyen kijelentésekkor hangos mennydörgés figyelmezeti őket.) A jelenet végén a főgonosz hivatalnok infarktust kap és igazán kegyetlenül, ám kétségtelenül humoros módon elhalálozik. (A kaszás végez vele.) Egy másik jelenetben szúrós őszinteséggel vegyített búcsú-paródia közepette látunk egy műtét előtt álló öregasszonyt, akit férje meglátogat. „Hoztap parizert.” – mondja. „Pulyka?” – kérdezi izgatottan a felesége. „Sertés.” Csalódottan fogadja a hírt a beteg, mire a férfi kopasz homlokára rak egy szeletet az olcsó húskészítményyből. Kettejük egész beszélgetésében benne volt a szégyellt szegénység, az emberi ostobaság, és a humor, amellyel mindezt Bodó összerántja.
Mert el kell fogadnunk, hogy Bodó sajátos keretek között gondolja el a viccet, a történetmesélést, a drámai konfliktust. Aki látta a Ledarálnakeltűntem című darabot a Sufniban, az bizonyosan megérezte az inváziószerűen megszállt kórház képe mögött ugyanazt az abszurd bürokráciát, amelyet a rendező a Kafka-adaptációban is remekül megkonstruál. (Tulajdonképpen olyan, mintha azt az előadást látnánk most nagyszínpadon.) Elveszítjük a fonalat, amikor hosszú percekig a nézők türelmén táncolva hatszor-hétszer ismétlődik ugyanaz a némajelenet: a vérző ember a 94-es épületet keresi. Ezek a kitartott, kinyújtott pillanatok, valamint a kiszólások engedik színházként látni a kórházat az előadásban, viccként az egészségügyet a valóságban. Bodónál szokni kell a dramaturgia gyökértelenségét, ritmustalanságát. A kisstílű kávégépes kórházi valóság revübe fullad, az élet és halál határmezsgyéjén bulizó, énekelő rendezőt játszó színész (Mészáros Béla) a hullaházba kerül, ahogyan azt a patológus is megmondta: „Viszlát – igen! Bizony. Viszlát.”
Keresztes Tamás játéka találóan adja vissza a portás szerepét, aki nem segít, de parancsolni akar, Czukor Balázs alkoholista hullaőr félelmetes alakjának zsenije nemcsak a kaszás szerepével való összejátszatás konnotációjában értelmezhető, de minden bizonnyal hozzájárultak a hatáskeltéshez a színész ijesztő szemei, magas, vékony alakja, sápadt arca is. Minden szereplehetőség a maga irracionalitásában tud ígéretes lenni, és Bodó rendezésében csaknem az összes színész rátalál a maga módján erre a hangra. Mindez nagyban hozzájárul az előadás humorhálójának dekódolásához. És a néző boldog.
Magam is tagadhatatlanul végigröhögtem az előadást, mégis maradt bennem egy apró kis kérdés: nem voltak-e ezek a poénok egy kissé ósdiak, és közönségesek? A liftben kefélő orvos, a szexi nővérkék, a rezidens-ügy, a hálapénz, vagy az, ahogy a tumoros mentőstől (Szirtes Ági) kölcsönkér az orvosa (hiszen úgysem kell megadni), a frankhitelek mellékzöngéje, a levágott ujjak, a furán számozott kórházi épületek, a kóválygó betegek, a külföldre csábító ajánlatok, és a sok egyéb elsorolhatatlan apróság. De. Tagadhatatlanul volt egy sekélyes vonal az előadásban, ehhez adódott hozzá a bodói képtelenségsorozat. Ez a fajta abszurditás kifejezetten jól áll az egészségügynek, működik a színpadon. Ám úgy vélem, volt ebben a darabban egy kezdeményezés a színház részéről: próbáljuk meg traumáinkat, veszteségeinket egy pillanatra kinevetni – ahogyan azt a Szirtes Ági által alakított mentősnő teszi saját rákos daganata hallatán.
Olykor azzal vádolják az effajta előadásokat, hogy felszínes filozófiai üzenetük miatt egysíkúvá válnak. Nem mondom, hogy ez nem igaz. De minden nagy produkciót, híres előadást számos tökéletlen előz meg. Ezesetben Bodóék előadásában az újító, bátor, kísérletező szándékot kell értékelni. Blogunkon szeretjük szembesíteni a szöveget a színjátékegésszel – itt jegyezném meg, hogy az ANAMNESIS valamennyi jelenetének jót tett a kezdeti szövegtelenség. A rendező technikája, ahogy a darabot felépítette a próbák során, az improvizációkból született, majd letisztított és rögzített jelenetek mögött kórházlátogatások állnak, szakmabeliekkel folytatott beszélgetések, elrejthetetlen komolyság. Bodónál mégis humort látunk a dokumentum-jellegű mozibetétekben is, ahol mentősök, gyógyszerészek, patológusok, nővérek osztják meg élményeiket a nézővel. A kettő vegyítése közel sem kiegyensúlyozott – azt gondolom, emiatt érzik jópáran kevésnek az előadást.