Élőhalottak végtelen veszekedése
Zsámbéki valamennyi apró mozzanatot elmélyülten kidolgozó rendezése bámulatos összmunkával teremti meg a szétesettség tragikomédiáját.
Ahogy belép a Bezerédi Zoltán általa alakított Besszemjonov Gorkij Kispolgárok című darabjában a Katona József Színházban a deszkákra, máris fújja a magáét. Hosszú tirádákat képes elmondani szinte levegővétel nélkül. Egyszerre panasz- és szitokáradatot. Örökös sértettsége az egekbe kiállt, ezért állandóan fennhangon fújja, a halk beszédmódot nem nagyon ismeri, mintha egyfolytában szerepelne, emelt, de nem emelkedett módon beszél, és elvárja, hogy aki csak körülötte előfordul, mindenki szolgálatkészen rá figyeljen. Evidensnek tartja, hogy ő a középpont.
De mintha már nem lenne semminek közepe, minden a szétesettség cseppfolyós állapotában leledzene. Ezt igencsak remekül szemlélteti Bagossy Levente markáns díszlete, emlékeztet is egy házra, meg nem is, kicsit olyan, mint egy gigantikus absztrakt szobor, ami a széthúzás, szétcsúszás megtestesülése, erőteljesen széttartanak az alkotóelemei, mintha nem lenne már kötőanyag, ami összefogja őket, hogy aztán lényegében szanaszét is essenek, ahogy azzal a családdal is ez történik, amelyik benne él ebben a szerencsétlen közegben.
Besszemjonov a családfő. Aki nem érti a körülötte lévő világot, de azt hiszi, hogy vasmarokkal megregulázhatja, csak aztán kiderül, hogy meglehetősen gyenge az a marok, és már minden annyira szerteszét ment, hogy csaknem lehetetlen egy irányba terelni. Pedig ott van még segítségül a Szirtes Ági megformálta feleség, összeszorított fogakkal, görcsös igyekezettel olyan, mint a jó mameluk, gondolkodás nélkül iparkodik mindenben a férjura kedvére tenni, miközben bármennyire is becsukja a szemét, valamennyire azért csak látnia kell, hogy ez irányú igyekezete meglehetősen eredménytelen. Mégis buzgón szekundál a pörlekedésekhez, veszekedésekhez.
Tulajdonképpen Gorkij száztíz éve írt, ma is érzékenyen korszerű darabja egy hatalmas, folyamatos veszekedés. Szólók is vannak benne, amikor valaki kifakad, és megállíthatatlanul, elviselhetetlenül mondja és mondja, kiabálja és kiabálja a magáét, jobbára süket fülek előtt. De adódnak "zenekari" tuttik, ami ebben az esetben nem igazi összjátékot jelent, hanem azt, hogy mindenki buzgón és teli torokból elbeszél, elüvölt a másik mellett, és ebből egy kétségbeesett hangorkán kerekedik, ami még inkább eltávolítja egymástól azokat, akik lényegében azért óbégatnak, mert némi megértésre, melegségre, szeretetre vágynának. Erre azonban ebben a világban már remény se nagyon van, csak reményfoszlányok léteznek, ezért mindenki újra és újra megfutja a maga kétségbe zuhant köreit, jókora energiákkal nekifeszül a pontosan nem is tudja minek, és közben egyhelyben marad, vagy, ha kicsit is mozdul, csaknem ugyanoda ér vissza, ahonnan valamennyire mégiscsak kidöccent.
Már-már olyan ez, mint egy abszurd dráma, amikor Beckett Godotra várva című klasszikussá nemesedett darabjának antihősei mindig nekidurálják magukat, hogy elindulnak, de immáron örökkön örökké maradnak. Gorkij művében is csupán antihősök vannak. Nincs egy igazán nagyformátumú ember, aki ki tudna törni ebből a letaglózó mocsárból. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy esetleg Besszemjonovék nevelt fia, Nyíl lehet az, és tán a darab szerint ez így is van. De Zsámbéki Gábor rendező máshogy játszatja ezt a szerepet a kiváló Ötvös Andrással, aki megmutatja, hogy ez a mindenáron feltörekvő srác sok mindent pontosan érzékel abból, ami körülötte történik, még cselekvőképessége is van, viszont elbizakodottá, akarnokká, fölényessé, cinikussá válik, ami félelmetesen veszélyessé teheti másokra nézve. Mostohaapja még csak családi diktátor, hatalmát vesztett kakas a szemétdombon, de Nyíl jóval nagyobb méretekben válhat elvakult hatalommá, aki képességeit tekintve, akár arra is alkalmas lenne, hogy összefogja az embereket, de időközben torzult személyiségéből fakadóan a széttartás, a romboló erő apostola lehet.
Máté Gábor Tyetyerevként, templomi kóristaként, elképesztő gúnyrajzát, sőt már-már rekviemjét adja annak a lecsúszott értelmiséginek, amelyik alkoholgőzbe próbálja fojtani világfájdalmát, de még nem hülyült el annyira, hogy ne lásson fájdalmasan tisztán. Viszont már annyira eltespedt elkeseredésében, hogy tökéletesen cselekvésképtelenné vált. Bán János szintén lecsúszott fickót alakít, de neki még megmaradtak az energiái, csak nem igazán tudja, mire használja őket. Fészkelődik, icereg-ficereg, locsog-fecseg, és szintén nem sokra megy vele, csak nevetségessé teszi magát. Lényegében persze bárki az ebben a világban, még Beszemjonovék lányának, Tatjánának a vehemens öngyilkossági kísérlete is az, mert Fullajtár Andrea végtelenül kiábrándult alakításában, ő is tudja, hogy valójában nem lehet kilépni ebből a fojtó, áporodott levegőjű világból, itt élő-halottak tobzódnak mind rémültebben és reménytelenebbül.
Zsámbéki valamennyi apró mozzanatot elmélyülten kidolgozó rendezése bámulatos összmunkával teremti meg a szétesettség tragikomédiáját. Mindenki, Kocsis Gergely, Pálmai Anna, Rezes Judit, Kovács Lehel, Kiss Eszter, Tóth Anita, Lengyel Ferenc szintén tökéletesen belesimul az előadásba, miközben jellegzetes alakot hív életre. Czakó Klára csak egy villanásra látható. Hajléktalan asszonyként ül a padon, Szakács Györgyi tervezte, egykor jobb napokat látott, tán lomtalanításkor kiszórt, és összeguberált gönceiben. Bár az is lehet, hogy valaha az övéi voltak, csak ennyire lecsúszott. Látszik rajta, hogy ő, a teljesen kitaszított, mindent ért. Esetleg éppen ezért lett kitaszított. De ebben a helyzetében persze ő is cselekvésképtelen. Egy olyan világ megdermedt élő-szobra, amelyik totálisan értelmetlen, ezért értelmetlenné vált benne az értelem is.
(az eredeti cikk a Nepszava.hu)
