facebook Ugrás a fő tartalomra

A látvány persze fontos, de nem az a lényeg, hanem a szereposztás, az alakítások, hiszen Zsámbéki színpadán kivételesen ahány színész, annyi játékstílus – és belegondolva, különös módon éppen ez adja az előadás igazságát, teszi érvényessé ezt a történetet itt és most, ez a töredezett, sokszínű egység. A vendégként hívott Hegedűs D. Gézánál nehéz lenne jobb Leart találni a mai magyar színházban: gyönyörűen hozza annak eldöntetlenségét, hogy valóban megbomlik-e ez az elme dühödt tehetetlenségében, vagy az öregkori agylágyulás teszi, hogy képtelen értelmezni eleve ostoba kérdésére a válaszokat, amitől az egész maga képzelte – külön, más – világ borul.

Ez nem a Macbeth, hanem a Lear, mégis az első perctől kezdve azt várjuk, hogy a Katona József Színház színpadán a díszlet ide-oda dőlő tartóoszlopai egyszer csak megindulnak, mint a birnami erdő. De végül nem ez történik, csak a tartás enged: a(z ál)mennyezet megereszkedik, és a betontagló előbb csak félig, majd tövig beveri a királyságba az utolsó koporsószöget. Az erdő itt nem álca, hanem búvóhely, menedék, ahol a becsapottak és kitaszítottak meglapulhatnak, meghasonulhatnak önmagukkal. Mert inkább viselik a természet csapásait, mint a hozzátartozóik kavarta viharokat; inkább az ég büntetését, mint a szeretteik bosszúját. Ők így vállalják a felelősséget kevélységükért, egykori botlásaikért, jóhiszeműségükért: Lear gőgjét beismerve és levetve, de büszkén, Gloster szó szerint vakon bukdácsol a puszta földön és vet számot az emberi természet gyengeségeivel. A saját és mások hübriszével. Leginkább azzal, amit az elmúlt évtizedekben nem vettek észre: hogy kígyókat melengettek a keblükön.

Azon túl, hogy Lear és Gloster űzött vadként bolyong az erdőben, Shakespeare-nél világnézetileg is logikus ez a kivonulás a természetbe, hiszen Edmund is megmondja: „Íme a világ végtelen hülyesége: amikor rossz felé mennek a dolgok – gyakran a saját tévelygéseink miatt –, akkor a kudarcainkért a felelősséget a napra, a holdra meg a csillagokra hárítjuk, mintha kényszerből lennénk gazemberek, égi elrendelésből ostobák (...).” És Edmund, a zabigyerek, aki tud, mert a szokásjog miatt kénytelen volt megtanulni játszani az emberekkel, kijátszani őket – nem mellesleg akit senki sem ismer igazán, hiszen máshol nevelkedett –, kiszólásaiban nyersen igazat mond. A dráma legnagyobb – de távolról sem legkegyetlenebb – játékosa ő.

A Lear király a magánélet tragédiája – közéleti felhangokkal. Magva a nevelés kudarca, az emberismeret hiánya, a hatalom – legyen az uralkodói vagy atyai – vaksága. Az ország tán virágzik, van vagyon, amelyért versengeni lehet, de egy olyan udvarban mégiscsak lehet valami baj, ahol a tisztelet nem az embernek és teljesítményének, hanem csak­is a rangnak és a pénznek szól. Őszintén szólva csoda, hogy a fiatalok kivárták, amíg az apjuk megöregszik és önként leköszön, mert ezek a gyerekek nem most lettek hálátlanok, hanem most jutnak szóhoz, most lett alkalmuk érvényesíteni a követeléseiket – már akiknek vannak – és kimutatni a foguk fehérjét. Ez az a pillanat, amikor végre vége az – ezek szerint – színlelt engedelmességnek, ha úgy tetszik, most kezdik (szerintük talán megkésve) az igazi felnőtt életet, és lépnek ki a közéletbe. Lear pedig (talán szintén megkésve) mintha most tesztelné először a lányait, hogy nemcsak tisztelik, de szeretik-e. És hát – Nádasdy Ádám felhasznált fordításának üdvösen hétköznapi (és ebbe az irányba még egy árnyalattal dúsított) stílusában – keményen pofára esik. Gloster esete annyiban más, hogy kisebbik fia, Edmund mindent akar, ő a lenézettek sértettségével nyereségvágyból kezd akcióba, és közben vérszemet kap: vinné bármelyik kapzsi nőt is, hisz mindkettő ajánlja magát. A vita alapvetően az anyagiak miatt robban ki, de ügyetlenségből, évtizedek figyelmetlenségéből – a közvetlenül érintettek között nincs itt egy sem, aki bűntelen lenne: az egyik önhitt, a másik naiv, a harmadik határtalanul önző, a negyedik hideg, az ötödik léha, a hatodik meg silány. És akkor a megbomló elmékről, a téboly minőségeiről még nem is beszéltünk.

Zsámbéki Gábor rendezése mindezt plasztikusan tárja elénk. Szimbolikus, puritán, illetve puritánnak ható térben (szokás szerint Khell Csörsz munkája). Hepehupás talajon áll ez a birodalom, kicsit még csillog, de már erősen rozsdásodik. Az udvar népe pedig küllemével (jelmez: Szakács Györgyi) mindent kitereget magáról. Goneril feketéből belilul, és jelenetről jelenetre halmozza magán a kivagyi kiegészítőket, Regan az ezüstöt cseréli zöldes bőrre, a szoknyát nadrágra – és a szakadtból egyre jobban fésült Edmundnak még kettejük szövetségét is sikerül kikezdenie. A jelmezekben egyedül Lear rohamos lekoszlása talányos, mert az még rendben, hogy aranydíszes bársonyfelöltőjét a király – aki már csak ide-oda passzolgatott apa – gyűrött, selyemfényű köpenyre cseréli, de vajon hol és hogyan szerezte azt a rongyos kötött kardigánt? Vagyis időnként kizökkent a váltás a realista és a nagyon nem realistának szánt látványelemek között, ahogyan például a Gloster szeméből csordogáló vér is meglepő.

A látvány persze fontos, de nem az a lényeg, hanem a szereposztás, az alakítások, hiszen Zsámbéki színpadán kivételesen ahány színész, annyi játékstílus – és belegondolva, különös módon éppen ez adja az előadás igazságát, teszi érvényessé ezt a történetet itt és most, ez a töredezett, sokszínű egység. A vendégként hívott Hegedűs D. Gézánál nehéz lenne jobb Leart találni a mai magyar színházban: gyönyörűen hozza annak eldöntetlenségét, hogy valóban megbomlik-e ez az elme dühödt tehetetlenségében, vagy az öregkori agylágyulás teszi, hogy képtelen értelmezni eleve ostoba kérdésére a válaszokat, amitől az egész maga képzelte – külön, más – világ borul. Végig valamiféle határon egyensúlyoz, a jó és a rossz, a tisztánlátás és az őrület, a józanság és az indulat határán. Alakítása mesteri, akárcsak Bezerédi Zoltán Glostere, akinél esendőbb, megvezethetőbb ezeken az épített göröngyökön nincs. Hűségesebb akad: Kent, akinek finom lelkét düreri fizimiskája jelzi; Bányai Kelemen Barna hanghordozása végig visszafogott, még a párbajt is sordinóval vívja. Ónodi Eszter bülbülszavú Gonerilje fokozatosan válik egyre közönségesebbé, mellette Pelsőczy Réka Reganként fád, sőt könyörtelen, mindig valakire kontrázó ridegségével hat. Tóth Zsófia pedig még pont kellőképpen csiszolatlan a növendék fehér hattyúból francia partizánkirálynővé avanzsáló szókimondó Cordelia szerepében. Tasnádi Bence ugyanolyan megnyerően szemtelen és nyegle befelé, mint amilyen sima nyelvű és nyalka kívülről – a kétarcú Edmund testhez áll neki. Keresztes Tamást (aki első jelenésekor jutalomjelmezt kap, kifejezetten megmosolyogtatót) kiváló ritmusérzéke „kárhoztatja” Edgar szintén kettős szerepére, amelyet hibátlanul játszik a bolondériának ezen a direkt külsődleges skáláján. Kocsis Gergelynek Albany rezonőrfélesége jut, Rajkai Zoltánnak pedig Cornwall szikrázó szeme. Az egyetemisták közül – Ujvári Bors simulékony, lilában is úrnőjéhez hasonuló lóti-futija mellett – Katona Péter Dániel emelkedik ki a mellékszereplők sorából: szomorú, meggyötört, koravén ifjú Bohóc. A jó ég tudja (lám, én is az égre mutogatok), baj-e, hogy ez a szereposztás ennyire evidens: mintha abból indulna ki, mi az, amit ki-ki a legjobban tud. Hol van ebben a színészi kihívás? Hacsak nem ott, hogy ki-ki a maga karaktere szerint és színészi ereje teljével érzékelhetően elemelje a játékot a valóságtól. Mert ez az egész – az árulások sora, a háttérben gyűlő hullák, a birtoklás elbizakodottsága, ez a téboly – csupán shakespeare-i fikció. Ugye.