(Fejes Endre–Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0. R.: Máté Gábor. Katona József Színház)

A fő kérdés, hogy vajon tényleg eleve készen állt-e egy (a Cigányokból és A mi osztályunkból átültetett) színházi nyelv a magyar közelmúlt elmesélésére. Amelyre egyébként tényleg nagy szükségünk volna, különösen, ami a ritkán színre vitt rendszerváltást illeti. Mindig jópofa, amikor öreget és fiatalt is kell játszani, de ez messze nem egyformán áll jól mindenkinek.

Szirtes Ági a Rozsdatemető 2.0-ban Pék Máriaként valóban parasztkancsó: ezt muszáj már az elején leszögezni. Mert nemcsak játéka igaz, de ritka találó az is, ahogyan egy interjúban jellemzi Pék Máriát: „ő nem egy rokokó váza, hanem egy parasztkancsó”. Tökéletes szókép, irigylem is. Más kérdés, hogy egy parasztkancsó miért keringőzik leendő (munkás) férjével – mit fejez ki ez a kontraszt? De inkább onnan folytatom, hogy azt hiszem, semmi bajom nem volna ezzel az előadással, ha aszerint beszélnénk róla, ami. Ha végre megneveznénk a Katona választott profilját, hogy ma ez egy erős (úgy értem, profi), közepes színház. Magyarul ez igazságtalanul rosszul cseng, és pontatlan is, mert csak idegen szó létezik rá – ez önmagában is beszédes –, angolul viszont nem hangzik bántóan: middlebrow, vagyis egy széles közönséget elérő, sikerorientált irányzat, valahol az elit és az elit által gőgösen „alacsonynak” bélyegzett művészet között. Hogy mit értek ezen a Katona esetében? Például elkötelezett foglalkozást társadalmi kérdésekkel, de már kevésbé elkötelezett újragondolását annak a színházi nyelvnek, amelyen ez történik. Ez viszont néha önellentmondásokhoz vezet: így volt, lassan tíz éve, amikor Máté Gábor felkérte Grecsó Krisztiánt, hogy folytassa Tersánszky Józsi Jenő Szidikéjét, biggyessze az első felvonás után a kortárs valóságot, a cigánygyilkosságokat: ez lett a Független Színház roma és nem roma művészei által kifogásolt, bár éppen a romákért szót emelő Cigányok. Most Máté Tasnádi Istvánnal döntött úgy, hogy a második felvonásban tovább mesélik Fejes Endre Rozsdatemetőjét.

Én pedig nagyon vártam a Rozsdatemető 2.0-t. Nem csak azért, mert ez tényleg jó könyv (hiszen jó könyvekből gyakrabban születnek rossz előadások, mint a gyengékből – bár itt van egy színdarabelőkép is: a hatvanhármas Thália-ősbemutatóé, ezt a szöveget használja többé-kevésbé az első felvonás). Inkább, mert ez végre egy izgalmas mítosz-újraélesztő kísérlet: pont Tasnádinak való. Mára több korosztály is felnőtt – én is –, akik számára legfeljebb az Örkény-egypercesből derül ki valami az elfelejtett könyv egykori sikeréről: „Özv. Kovács Lőrincné óbudai nyugdíjas az este rósejbnit sütött vacsorára. Alighogy az elsőt megette, gyomrához kapott és meghalt. A boncolásnál a rósejbnin kívül egy csokor hóvirágot, egy OTP-kölcsönnel vásárolt KIJEV fényképezőgépet és a Rozsdatemető c. regényt találták meg az idős asszony gyomrában.” A folytatást pedig klasszikus „mit szólna” kérdések inspirálták: mit szólna a könyvben szereplő Hábetler család az MTV-székház ostromához? A gondolat jó, kicsit kabarészerű, mint amikor Hofi parodizálta Kádár után Orbán Viktort is.

De térjünk az előadásra, mert talán az sem véletlen, hogy a 2.0 második felvonása szintén kabarés. Az alcím viszont rögtön nagyobb várakozásokat kelt: „a Hábetler család 100 éve” – ez már Száz év magány léptékű, nagy magyar mítoszt előlegez. És mitikus dimenziókra utal az is, hogy egy másik Máté-rendezés, A mi osztályunk mintájára itt is mindenki minden korosztályt játszik: Szirtes Ági és Bezerédi Zoltán a fiatal Hábetleréket is – és úgy rémlik, mintha Pék Mária rögtön „öregnek” szólítaná a férfit, aki mellett majd meg fog öregedni. Gazdag értelmezést kínál az időnek ez a keveredése, bár van ebben az egyén szabadságával nem kalkuláló öröklődéssémában valami túl egyszerű is. Kovács Lehel és Dankó István az örök pálfordulók (pazar Kovács Lehel magánszáma susogós melegítőben), és Szirtes Ági is visszatér majd unokája nőideáljában. Az viszont jó is, szellemes is, hogy Tasnádi Bence játssza a szeretőt és (csúnya szóval) a zabigyereket. Szacsvay László megint „a zsidó” szerepét kapja, mint Az olaszliszkaiban; Mészáros Blanka „a tiszta” lány, mint mindig. Lehet erre azt mondani, hogy „tudatos szereposztás” – bár nem volna rossz, ha ez a tudatosság a bebetonozott hierarchiákat is megbombázná pont egy színésznevelésére oly büszke színházban: Takátsy Péter pillantásával is szellemes figurát kreál a merev tisztből – a változatosság kedvéért jó volna többmondatos szerepben is látni.

A fő kérdés, hogy vajon tényleg eleve készen állt-e egy (a Cigányokból és A mi osztályunkból átültetett) színházi nyelv a magyar közelmúlt elmesélésére. Amelyre egyébként tényleg nagy szükségünk volna, különösen, ami a ritkán színre vitt rendszerváltást illeti. Mindig jópofa, amikor öreget és fiatalt is kell játszani, de ez messze nem egyformán áll jól mindenkinek. Főleg a fiataloknak hátrány a kisrealizmus, amely görnyedtnek és járókeretesnek ábrázolja az öregeket, és amely a nyolcvanas–kilencvenes évek indulatait kéri a színésztől a drámai pillanatokban. Ez a színészek életkorát felülíró szereposztásnak is ellentmond: az öregedő ifj. Hábetler Jani szerepében Vizi Dávidnak erőlködni kell. Egyetemi vizsgákat idéző, kényelmetlen, kudarcorientált feladat remegő térddel játszani öreget húszévesen, vagy összerogyni hazajőve a frontról. Játékának mintha-jellege felhívja a figyelmet arra, amit különben észre sem vennénk: hogy ki hány éves valójában.

Az ebédlőasztal körül játszódik a Hábetler-generációk története – Cziegler Balázs díszlete erős és működő szimbólum (négyzetalakú, talán a színpadi dobozkákhoz próbál stílusban illeszkedni, így viszont a panelmetafora is dolgozik bennem...). Az asztal körül játszódó történetet Tasnádi István kicsit zanzásítja: minden tömör, érthető marad, de egyúttal túl tiszteletteljes is: összefoglalásszerű. Igaz pillanat, ahogyan Péter Kata Gizikéje bohóckodik az asztal alatt, igazi a humora annak is, ahogyan Rujder Vivien barbiskodik Tasnádi Bence „szaxofonosával”, szellemes a sok családi veszekedés. Figyelünk, nem unalmas, csak az hiányzik, ami a humor mögött lehetne. Sokan mondják, hogy azért nem szerették a könyvet, mert a stílusa „csúnya”, és éppen ez a kétségbeesetten nyers, keresetlen „csúnyaság” hiányzik a profi, romantikusan „heves” veszekedésjelenetekből. A szögletesség.

Nem minden színészen érződik, hogy az is érdekli, miben játszik, de például Mészáros Blankát az első felvonásban, úgy látszik, még ez is foglalkoztatja, amikor az Auschwitzban elégetett zsidó lányt alakítja. De mert az antiszemita megjegyzésekkel is élő Hábetler szerepében Vizi Dávid játéka kezdettől a szerelmesé, nincs tétje a zsidózásnak, nincs kettejük viszonyának története. A lány elvesztésének tragikuma is súlytalanabb így, kettősük túl általános. Kató gettóban „felejtése” nem lehet a történet „ősbűne”, és az éppen csak gyilkolt Jani is jópofáskodva küldhet ki minket a szünetre: tizenöt év múlva találkozunk!

Visszatérve megtudjuk ugyan, kivel mi történt, de hamar átveszi a főszerepet a Történelem. Fejes regényében a „nagy dolgokról” csak annyi derül ki, amennyi alulnézetből is látszik. Az előadás hátralévő harmada viszont egy epilógus, amely inkább a tévéostromba avat be, mint abba, hogy mit csináltak ott a Hábetler unokák. Az ő sorsuknál messze jobban érdekli Tasnádit Szegedi Csanád.

Az utolsó jelenet ironikus-realista kabarészámnak is elmenne Dózsa Lászlóról. Önmagában tetszik nekem. Csak az egészet tekintve lett a 2.0 biztos mezsgyén mozgó (katonás), kissé iskolás történeti tudástár. Egy elszalasztott lehetőség.