Szántó Judit: Mic vogmuc
Az emberek veszedelmes közelségében (Notóriusok I.) - kritika
Annak idején, amikor behatóbban foglalkoztam a dühös fiatalemberek angol drámaírói forradalmának második-harmadik hullámával, többször is követendő
és követhető példaként hivatkoztam a mozgalom egy jellegzetes mellékágára: a dokumentumdrámára. Úgy tűnt: abban a korban, amikor a kortársi mainstream dráma különböző okokból problematikussá válik, a műfaj folyamatosságát és egyszersmind aktív közönségkapcsolatait jól szolgálhatja a kortársakat érdeklő múltbeli és jelenkori, valamilyen szempontból példaértékű konkrét esetek többékevésbé megszerkesztett, alkotó módon csoportosított és hangsúlyokkal ellátott színrevitele. Ám hiába tüsténkedtem: drámaírásunk nem harapott rá a műfajra, amely pedig alulról közelítve a „valódi”, irodalomértékű drámát is súrolta, például Peter Weiss A vizsgálatában. Igaz, éppen ennek az extrém esetnek volt egy hazai pandanja is: a Nemeskürty–Örkény-féle Rekvi em egy hadseregért.
És most egyszerre, szinte előzmény nélkül, itt van nekünk egy vérbeli dokumentumjáték, drámaíró nélkül, de három kiváló színházi ember, Fodor Géza, Zsámbéki Gábor, Lengyel György által színpadra öntve, zúdítva olyan forrón, hogy csak apránként tűnik elő a pontos és gondos felépítettség: Az emberek veszedelmes közelségében. A nézőt – bár félő, hogy csak az előzetes ismeretekkel felvértezett egyedeket, kiváltképp pedig azokat a veteránokat, akik meg is élték a szóban forgókat – annyi reflexió, át- és továbbgondolás foglalkoztatja, hogy nehéz köztük rendet vagy hierarchiát teremtenie. A Színházművészeti Szövetség 1949 és 1954 közti konferenciáinak, illetve egykorú fegyelmi tárgyalásoknak jegyzőkönyveiből és néhány filmbevágásból összeállított anyag számos okból vág mellbe. Az elsöprő élmény talán az: mivé torzította a legnagyobbakat is a kor, mely szülte őket. A denunciáns rabulisztikától a vergődő, pánikos önigazoláson át a mellverdeső önkritikáig terjednek a hátborzongató részletek – közben azonban szükségképpen elsikkad, micsoda óriások voltak a bűnösök és bűntársak, Majortól és Gábor Miklóstól Várkonyin át Ladányiig, de azokig is, akik itt csak áldozatként s nem többként mutatkozhatnak meg: a megaláztatásaival rákot tápláló Tímárig, az élete elvetésével az egész rendszernek kesztyűt dobó Somlayig. Ezt csak a néző egészíthetné ki, hosszabbíthatná meg – ha megvolnának hozzá az ismeretei.
Hány potenciális néző tudja, hogy Gábor Miklós nemcsak a bejátszott Sztálin alakítást formálta meg ily mívesen, hanem Hamlet is volt, meg Fülöp király, meg Lukács György? És Ladányi Ferenc is megérdemelné, hogy a nézők tudják: csacska és törtetéstől sem mentes fecsegésén és az új magyar filmek báva mosolyú standard párttitkárán kívül nem akármilyen Agárdy Péterrel, Peer Gynttel, Teodoróval is gazdagította színháztörténetünket. És ami legalább ilyen fájdalmas: elsikkadnak a későbbi bűntudat és vezeklés mozzanatai is, amelyek szinte valamennyi érintettnél ilyen vagy amolyan formában, nem egyszer a tragédiát is súrolva kimutathatók. (Volt, aki bele is halt az egész komplexummal való tusakodásba: Karinthy Ferenc. Háy Gyula három év börtönnel és kénytelen emigrációval fizetett azért, hogy az életben is eljátszotta a kettős kötöttségű hőst. Magam személyesen csak egyvalakit ismertem, aki haláláig zavartalanul alakította a tiszta lelkiismeretű kommunista egyre groteszkebb szerepét, legalábbis a nyilvánosság előtt: ez Hont Ferenc volt.)
Valószínűleg minden többé vagy kevésbé tájékozott nézőnél más és más reflexió dominál, más és más élmények és asszociációk sodródnak felszínre; én például, aki a másodrendű vádlottként exponált Horvai Istvánt csak a hetvenes években ismertem meg, nagyszerű, újító kedvű művészként és páratlanul szerény, visszahúzódó, humánus emberként, szívből fájlaltam, hogy még egyik tanítványának mintegy az utókort reprezentáló summázata is újabb fogást keres rajta. Ugyancsak az utókort képviseli kedves ugribugrisággal Rezes Judit is, kommentárjai azonban esetlegesnek, ötletszerűnek tűnnek, és nem pótolják a hiányzó aspektusokat.
Ugyanakkor elismerem: a jelen produkció nem akart, de nem is igen tudhatott többet markolni. Hiszen a főbb érintettekről akár önálló s hasonlóan dokumentatív portréműsor is készülhetne; olyik meg is érdemelné. Az alkotó hármas és a rendező Zsámbéki azonban olyannyira nem törekedett ilyesmire, hogy még a színészektől sem igényelt a szerep-alakkal való külső-belső azonosulást (a legeklatánsabb példa a klasszikusan fenséges és monumentális Somlay Artúrnak törékeny, alkatában is modern színésznővel, Fullajtár Andreával való játszatása); a színészek többnyire jelek, akik a terror alatt görnyedő vagy azt meglovagolni próbáló emberek önmagukból való kivetkőzését szimbolizálják. Az már más kérdés – és Zsámbéki nyilván tudatosan számolt is vele –, hogy a legjobbak, a saját jogukon legjelentősebbek személyük súlyát adják pluszként az alak-sémához: a szikrázó tehetségű Hajduk Károly főleg nyughatatlan dinamikájában és sötét zsenialitásában valamennyire még Major is mer lenni, Fekete Ernő robespierre-i jeges szenvedélyt ad Gábor Miklós szörnyű szövegeihez, Máté Gábor ha nem is Révait, de egy hozzá hasonló nagystílű, démoni főfunkcit ráz ki a kisujjából, a lába ujjától feje búbjáig színésznő Jordán Adél az ünnepelt operettprimadonna negédjét próbálja ki a rideg grémiumon nem csekély önbizalommal, és van valaki, akinek szabad a leghagyományosabb módon megráznia a nézőt: Bezerédi Zoltán szívszorítóan éli bele magát egy emberbe – történetesen Makláry Zoltánba –, aki legjobb barátja fölött kénytelen törvénytelen törvényt ülni.
Érjük be ennyivel? Egy rendkívül izgalmas, kitűnően válogatott és megkomponált dokumentumválogatással, amely múltunkat eleveníti fel, és még csak nem is önmagáért, önmagában, hanem rámutat, honnan jöttünk, mennyire relatív személyiségünk integritása, és milyen veszélyeknek lehetünk bármikor kitéve, ha (egyelőre) még csak annyiban is, hogy szabad ország metróján inkább nem olvasunk Népszabadságot…
Dokumentumdrámát hiányoltunk – megkaptuk. Nem is akármilyen minőségben. Szívesen rábólintanék erre a megállapításra, mégis motoszkál bennem valami kényelmetlen érzés, amely, nem tagadom, elsősorban privát és nem szakmai énemből fakad. Olyasmi, mint annak idején Csurka István nagy sikerű és nem is érdem nélküli műve, a Döglött aknák láttán. Meg is írtam akkoriban: képtelen vagyok, és hajlandó sem vagyok rá, hogy egyenlőségjelet tegyek a kisnyilas és a kisszektás közé. Mégoly torz, mégoly bűnös múltját boncolgatva az amúgy is tehetetlen, bénult baloldal magát szolgáltatja ki a szabadon és diadalmasan grasszáló, az önvizsgálatot gőgösen elutasító szélső- és nem is oly szélső jobbnak. (És attól a körülménytől sincs módom eltekinteni, hogy a bemutató történetesen [!] egybeesett egy újabb gyalázatba fullasztott nemzeti ünneppel.)
Akiket ez az előadás kitesz a természetesen megérdemelt bírálatnak, egyszersmind múltunk fényes nevei, büszkeségei is. Fontos tudnunk, hogy voltak életükben sötét fejezetek; fontos tudnunk, hogy ezek a sötét fejezetek egy sötét kornak voltak részei és tünetei. Örvendetes, hogy a vállalkozásnak, mint hírlik, folytatása is lesz. De nem árt, ha a közreműködők tisztában vannak a felelősséggel: puskaporos hordóval gurigáznak.
Színház folyóirat, 2007/5.