Koltai Tamás: Pamflet anno 1950

Az emberek veszedelmes közelségében (Notóriusok I.) - kritika

Hosszú vörös szőnyeg fut a vörössel letakart elnöki asztalig, előtte tárgyalóasztal, mögötte szónoki pulpitus, oldalt díszletelemek (a kor és a színház jelzései), a maradék térben székek elszórva. Az idő: sűrítmény a korai 1950-es évekből. A színházi emberek tanácskozására kiképzett hely érzékelteti az átmenetet a finom ízlésből az alpáriba. (A moszkvai írók házának éttermében még a 70-es években is úgy éreztem magam, mint aki kicsöppent az időből, és visszakerült a "Nagy Október" előtti polgári miliőbe.) Mi, nézők két oldalt ülünk a Kamrában a hosszanti tengely mentén. A játéktéren az úgynevezett színházi szakma közgyűléseiből Fodor Géza, Lengyel György és Zsámbéki Gábor által rekonstruált dokumentumszínház zajlik, Az emberek veszedelmes közelségében címmel.

Színház - belső használatra. A kor ideológiája elvárta, hogy a művészet megfeleljen a párt eszmei direktíváinak. (Milyen párt? Hát a párt. Egy volt, a kommunista, bár a "dolgozók pártjának" hívták. A fogalmak magyarázata a fiatal korosztálynak még gondot fog okozni.) Ebből a célból rendezték meg a közgyűléseket. Megrendezték - jó szó. Színházi szó. Színjáték volt, kiosztott szerepekkel. Kritikát és önkritikát kellett gyakorolni, egymásnak és egymásról. (Miközben ezt írom, dokumentumfilm megy a tévében, Kádár beszél 1957-ben a parlamentben, "nekünk, kommunistáknak is van olyan, hogy gyónás, úgy hívják, önkritika", nevet, s a parlament vele.) Rendezők, színészek, intézményvezetők kiértékelték, ki hogy viszonyul a pártszerűséghez, az előadásokban ábrázolt osztályharchoz, a burzsoá és a szocialista színházhoz, Sztanyiszlavszkijhoz, a kettős kötöttségű hőshöz. (Mi a franchoz? Akkoriban évekig vitatkoztak róla.) Ha ma viccesnek tűnik is, nem volt az. Egzisztenciák, életek függtek tőle. Hosszú beszédek hangzottak el, higgadtak és vehemensek, vádlóak és védekezőek, bizonygatóak és beismerőek. Válaszok és viszonválaszok. Őszinték vagy megjátszottak? Hitelesek vagy cinikusak? Ez is, az is - hiszen színház volt. Valódi dráma. Volt, aki belehalt, volt, aki megúszta ideiglenes pályamódosítással. Ma minden tragikuma ellenére mégis úgy hat, mint egy pamflet. A 70-es években, a kaposvári színház hőskorában pamfletnak nevezték azokat a belső használatú, spontán előadásokat, amelyeken a színészek egymásról rögtönzött paródiákat, karikatúrákat mutattak be. Az ötvenes évek kikényszerített, tervszerűen elgondolt, ugyancsak zárt körű közgyűlés-pamfletjei a résztvevők akarata ellenére hatnak paródiaként az utókor borzadó szemében.

Az asztalfőn Bodnár Erika ül szótlanul, mint aki elnököl, és papíron sorról sorra követi a felszólalásokat. Voltaképpen súgó, kettős értelemben is: segít, ha valaki megakad, és jelzi, hogy előre megírt forgatóköny volt (legalább jelképes értelemben, hiszen sokan "szabadon" beszéltek). Az elnöki szerepet Somlay Arturra, a régi vágású nagy színészre osztották, aki megnyitja az ülést, végig hallgat, csak a legvégén - szituáción kívül - mondja el öngyilkossága előtti megrendítő üzenetét (benne a címnek választott szavakkal). Somlayt Fullajtár Andrea "játssza"; az idézőjel jelzi, amit a nemi identitás megváltoztatása is: nem hagyományos szerepformálásról, nem külső hasonlóságra törekvésről van szó. Fullajtár mozdulatlan vonásai félelmesen tükrözik a polgári idegenség és irtózat belső arcát. A színészek nem lélektani, hanem karaktermodellt játszanak el, a valóságos személyiségek sűrített magatartásmintáját, vagy hogy a kor ide illő, ellentmondásos figurájat, Lukács Györgyöt idézzem: szellemi arculatát. Hajduk Károly blazírtságában, asztalra könyöklésében, semleges tekintetében, anélkül, hogy utánozná (könnyű lenne!), ott van Major Tamás ravasz, kiismerhetetlen, rajtakaphatatlan, komolytalan politikussága. Kocsis Gergely szenvtelensége érzékelteti Horvai István eltökélt, magabiztos szakmai agyát. Kettőjük szinte burleszk duójában - egymást lökdösve párhuzamos beszédekkel hengerlik le a hallgatókat a pulpituson - megjelenik az időszak színházának két, formátumos ideológiai frontembere; nemhiába idézik a későbbi Gábor Miklóstól a rájuk vonatkozó kaján elismerést. A fiatal Gábor volt Major "kihívója", hitbuzgó janicsár, az ún. törökügy hivatalos vádlója (színészeket állítottak pellengérre, mert ajándékokat kaptak a török követség fogadásán); Fekete Ernő ijeszően belelovalja magát a szónoklatba (és aztán idegesíti a sok antiintellekus szószátyársága). Keresztes Tamás elegánsan jelzi Várkonyi Zoltán elegáns opportunizmusát, Elek Ferenc Hont Ferenc öntudatos beijedtségét és Egri István dacosságát, Dankó István a megbírált Háy Gyula fölényét, Mészáros Béla Ladányi Ferenc bőbeszédű vonalasságát (ami pont olyan, mint egy háttérvetített filmszerepben), Jordán Adél Honthy Hanna negédes Sztanyiszlavszkij-csacsogását, Szacsvay László több epizodista kisemberi esetlenségét, Máté Gábor a főideológus Révai József cinikus antiszektariánus manipulációját. Bezerédi Zoltán szívszorító a Tímár József elleni perben elnökké kényszerített jó barát, Maklári Zoltán "szerepében"; az ezután eltiltott nagy színészt vádló beszéde a kimondott szó és a belső gesztus ellenjátékának mesterműve.

A vállalkozás paradoxona a választott modell történelmi érvényességének és a szereplő személyek halandóságának viszonyában rejlik, magyarán abban, hogy más megérteni a történteket, mint érintve lenni általuk. Az utóbbi részint életkor, részint személyes ismeretség (színházi emlék) kérdése. (Gábor Miklóst átélni nem ugyanaz, mint Hamletet átélni.) Zsámbéki néhány háttérdokumentum vetítésével és az utókor színrelépésével oldja föl a paradoxont. Az utókort a feszes panoptikumban lazán kotnyeleskedő Rezes Judit képviseli egy-egy eligazító kommentárral. A legtöbb posztumusz dicséretet a fiatal Várkonyi és Hont, valamint az öreg Horvai érdemli ki. Persze pár szóval bajos életműveket értékelni. Miközben néztem Gábor Miklós fotóját Sztálin szerepében a valódi Sztálin-fotóra vetítve, eszembe jutott Darvas Iván, aki 1989-ben hosszan beszélt nekem a Kossuth-díjas alakításról, amelyet pár nappal a törökügy előtt látott, és amelyben "a lenyűgözően valódi" Gábor "istenáldotta tehetséggel...ugyanazt a figurát próbálta áthelyezni egy másik szituációba, ugyanazzal a furcsa vagánysággal, ugyanazzal a forradalmi lendülettel, ugyanazzal a mély tudást és mögöttes tapasztalatot sugárzó fölényes gesztusrendszerrel...amint éppen rosszul viselkedő magyar színészeket ró meg...És ami a színpadon hihetetlenül élőnek hatott, az a valóságban elviselhetetlenül kínos, negatív hatást keltett." Sokat eláruló mondatok - még hosszan idézhetném - a színházi és a közszereplés esztétikájáról.

Nagyon élveztem az előadást. Aztán a második részben, amikor Mészáros Béla beszélt hosszan, elfelejtettem, hogy ő kicsoda, és a beszéd érdektelenné vált - amíg rá nem jöttem, hogy ő Ladányi (Peer Gynt és George az Egerek és emberekben). Ferenc, nem Mihály, ahogy egy kritikában olvastam. Mihály másvalaki volt, költő. Vajon Gábor még Miklós vagy már Andor? Jobb esetben. Rosszabban Sándor. És kinek mond valamit, hogy Szakács Miklós ügynöki fedőneve "Cyrano"? Kinek mond valamit Szakács Miklós? Legalábbis egy bizonyos - viszonylag magas - életkor alatt...

Egyébként, tisztelt olvasó, az 1973-as közgyűlésről hasonló pamfletet lehetne csinálni. Higgyen nekem, ott voltam.

Élet és irodalom,