Macsóisztán - Élet és Irodalom - Herczog Noémi

Pintér Béla pályáján legutóbb a Titkainkban tűnt fel leszbikus szereplő: egy gyereket, a pedofil mostohaapa áldozatát az utolsó jelenetben meleg felnőtt nőként látjuk viszont. A néző fantáziájára van bízva, feltételez-e a gyerek múltja és jelene között ok-okozati összefüggést. De hogy miért lesz valaki meleg Pintér Béla előadásaiban, azzá válik-e, vagy eredetileg is az, szerintem nem releváns kérdés. Ebben a színházban nálunk szokatlan módon a valóság megragadásának mesebeli és szimbolikus mozzanataival találjuk magunkat szemben. Az őszi bemutató, a Fácántánc egyik legmegkapóbb jelensége például az androgün Tokai Andrea, aki az előadás során mesebeli nemcserén és ezzel párhuzamosan személyiségváltozáson is keresztülmegy. Vagyis liberálisból autoriterré lesz (sic!): pálfordulásának radikalitását Pintér Béla nem kisebb változással, mint egy nemi helyreállító műtéttel állítja párhuzamba. És most, A bajnokban is nyugodtan felfoghatjuk szimbolikusan és játékosan Margit és Julcsi szerelmét, mint menekülést Macsóisztánból. Mert Rezes Judit Margitja mintha elsősorban macsó férjétől elhidegülve menekülne Julcsihoz. Képzeljük csak el: Julcsit, a szerelmes kickboxolót, a pehelysúlynál is pelyhebb „rémet” a filigrán Jordán Adél alakítja. Szóval, amikor Julcsi és Margit duettjét látjuk, kettősük rögtön Macsóisztánnal kerül kontrasztba. A férj bölénymód, heroikusan, Puccini giccsbe hajló zenéjének tetőpontján szívszaggatóan énekli-dörgi, hogy széééégyen – de az erősen ironikusan ábrázolt, önnön félrelépése fölött érzett macsóbűntudat nem tűnik túl őszintének. A közönség, hogy-hogy nem: nevet. Jóska és Sanyi hiperzavarba jönnek egymás hátának megveregetésétől, nehogy „buzuláson” kapják őket. A kampányfőnök őszinte hittel magyarázza Margitnak, hogy kapjon már a fejéhez, de a férfi félrelépése, az oké. Elnézve ezt a közeget és ezt a tönkrement házasságot, nem nehéz megérteni, miért gondolja Margit, hogy könnyebben meg fogják érteni egymást egy másik nővel. Hiszen a nőknek a darabbeli Verőcsényben azonos a státuszuk. A bajnoknak már a címe is felfogható utalásként a vesztést alig toleráló társadalmunkra. A győzelem követelménye, a vesztes helyzetek leplezésének elvárása, tudjuk, a hatalomban lévőket – ergo gyakrabban a férfiakat – kiemelten sújtja. A győztes eme megpróbáltatásain (ön)ironizál A bajnok. Bemutatva a felső tízezer közösségét úgy is, mint macsó közeget; Térey-darabok és Tasnádi István Aranyéletének rokonvilágát. Ahol egyaránt a vesztes oldalra kerül férfi és nő. Pintér Béla védjegye A bajnokban is hallható énekbeszéd, amely a köznapi, alpári szöveg és a fennkölt, jelen esetben Puccini-zene kontrasztjára és humorára épül. Ez a legkevésbé sem kisrealista, rendkívül teátrális forma, amelyre, tudjuk, Pintér eddigi talán legnagyobb sikerében, a Parasztoperában talált rá, tökéletesen alkalmas a groteszk Macsóisztán, konkrétan most Verőcsény mesebeli felrajzolására is: Julcsi bosszúáriát zeng – a nő akkor sem csak takarítóállat! A bajnok egyszerre visszatérés a Parasztoperához és kimozdulás a megszokottból: a katonás előadás Pintér első kőszínházi rendezése. Talán ebből is adódik a biztonság keresése, még soha nem tartotta magát ilyen szorosan irodalmi alapanyaghoz. Puccini méltán nem túl ismert egyfelvonásosa A köpeny: ez már az előadásba bekerült „mesebeli tündér, várj még”-jelenetből, az egyetlen átíratlan szkeccsből is látszik. Alkalmas arra, hogy a szokásosnál feszesebben tartsa a dramaturgiát, ám csalódtam volna Pintér Bélában, ha állandó dramaturgjával, Enyedi Évával nem cseréli mai figurákra az eredeti szereplőket: egy polgármester, a felesége és egy olimpiai bajnoknő háromszögére. A zenét pedig Kéménczy Antal írja át zongorára, és hogy hosszabb legyen, még kiegészítik pár Puccini-slágerrel. Az eredmény: a Katona társulatának keresztezése a „Pintér-princípiummal” új minőséget szül. Ez az új pedig valahogy profibb, technikásabb és letisztultabb a szkénés bemutatóknál. Nehéz megmondani, miért, de például először fordul elő, hogy Pintér Bélánál nem érzem a szenvedélyt a szerelmi kettősökben. Mintha a játékmód a realista regiszterben mozogna, kevésbé volna elemelt, humoros és játékos, mint amit ez a teátrális, énekelve beszélő forma megkövetel. Kettős érzéseim vannak: jó a Katona színészeit másmilyennek látni, jót tesz Pintér a társulatnak. Bezerédi Zoltán végre érdemi megmutatkozási lehetőséget kap. Hozzám mégis közelebb állnak a karcosabb művek, annak a szerzői színháznak a semmihez sem hasonlítható előadásai, amelyekben, ahogy sejtettem, azóta pedig Pintér is elmondta: ő, maga játszotta volna a polgármestert. Ezzel messze nem Nagy Ervin alakítását simfölöm, rég láttam ennyire jónak. Attilája nem elvetemült álszent, csak reálpolitikus; őszinte bociszemmel néz átvert feleségére, és komolyan hiszi, hogy lélekben nem csalta meg. Nem Tartuffe, nem harsogja hangosan a sajtóban, hogy Isten–haza–család. Mondjuk, abban feltehetőleg igaza van, hogy afférjait szerencsésebb eltitkolni a nyilvánosság elől, Monicára még Clinton elnöksége is ráment. Ami pedig a Kósa Lajos-pletykát illeti – mert az Attilában felfedezett Lajosról biztos hallott az olvasó –, persze, vehetjük ezt shakespeare-es, molière-es politikai csúfolódásnak. Pintér szokott ilyet, csak a Szkéné, úgy látszik, túl kicsi ahhoz, hogy botrány legyen belőle. Ott volt Bárdos-Deák Ági, Csóki Edit, gárdisták, ISIS-terroristák és mások. Függetlenül attól, minek szánták a polgármestert, mi, nézők – legalább részben – nyugodtan azonosíthatjuk Lajossal: jól jár vele, életében nem nézett ki ilyen jól, mint a Katona színpadán. A létező egybeesések ellenére Attila mégis inkább gyermeteg playboy, mint hipokrita; inkább mucsai Clinton, mint debreceni Lajos: félrelépését nem azért leplezi, mert hangoztatott elveivel összeegyeztethetetlen, legfeljebb taktikai okokból. És a pletykával ellentétben még csak nem is veri a feleségét. Politikusokról szól, de privát backstage történetet mesél el A bajnok, amely sokkal kevésbé politikus, mint akár az előző bemutató, a Fácántánc. Annak ellenére, hogy azért látunk egy ütős Obersovszky–Schmitt-paródiát. A Bajnok: bohózat. Pintér Béla jellegzetes világa, amelyről meggyőződésem, hogy hungarikum, és amely a tragikumot és a komikumot képes egybejátszani, most komikusra vált. Nincs megrendülés. Pintér ironizál karakterein. Szokatlanul hideg. A néző az előadás végén egy, a Nessun Dorma megrendítő futamaira énekelt telefonbeszélgetés alatt végig azért drukkol, hogy az a bizonyos, soha színre nem lépő ártatlan, naiv, ovis kisgyerek, aki a vonal túloldalán gügyög, maradjon is ott, ahol van: a szerelmesek boldogságának szorítok, és nem akarok azonosulni azzal a szentimentális mártírmonológgal, amely két huszonegyedik századi nő közös boldogságának sorsszerű gátját fedezi fel egyikük gyerekében. A langaléta, kajla, mégis nőies Rezes Judit gyönyörű, az élőbeszéd természetességével éneklő hangjába önsajnálat vegyül. Ez a vég most nem drámai abban az értelemben, ahogy Pintér gyomorszájon szokott rúgni, inkább a drámán való irónia. Margit moralizál: komikus, ahogy saját önbecsapását anyai szeretetnek hazudja. Mártíriumának komikuma abból fakad, hogy ő, a látszólagos áldozat férjét is lepipálja önáltatásban és álszentségben.