Végtelen kalinka
Most tényleg: panaszkodik mindenki, hogy milyen értelmetlen, kilátástalan és élhetetlen ez a világ. Milyen retardált, abszurd, közönyös és önző, kiszámíthatatlan, parttalan és kusza, maga a nagybetűs káosz. Mi pedig fogjuk magunkat, és se szó, se beszéd, bedobjuk csemetéinket térkép és iránytű nélkül ebbe az útvesztőbe, hátha nekik sikerül. Aztán pedig csodálkozunk, hogy valami nem stimmel a gyerekkel, mikor felnő. Nehéz téma, ritka téma, könnyed, sodró, vicces és kompakt előadásban.
Válja hullákat játszik gyilkossági események nyomozati célú rekonstrukcióinál, apja mint Hamlet szelleme matrózruhában kísérti őt, hogy az anya mérgezte meg ebédnél. Van Váljának egy barátnője, ami igazából pont olyan, mintha nem lenne, és Válja sapkában alszik. Ez hagyján, de notóriusan nem visz cserenadrágot az uszodába: nem vitt, amikor kicsi volt, és nem vitt, amikor éppen egy medencében kellene vízi áldozatot játszania. Uszodában pedig a cserenadrág nagyon fontos, a nélkül nem lehet a medencébe menni. Miért? Mert csak. Azért mert. Mert. Azért. Annyi miérttelenség között miért épp a cserenadrágra lenne válasz? Nincs is. Csak a félelem van. Válja fél a halától, ezért játszik hullákat. Fél, hogy valóban örök az élet, mert csak ez ijesztőbb a halálnál, a végtelenség.
Nyomasztó egy állapot ez, így nem csoda, ha Válját úton-útfélen hallucinációk gyötrik: a fali képekből, és a Rendőrkapitányból apja szól vissza hozzá, néhol kézzelfogható bizonyítékot adva létezésének, és kikerülhetetlen tanújelét annak, hogy Válja minden félelme valóságos: tényleg nem lesz vége soha. Bánki Gergely pedig csak néha felszínre törő, implicit frusztrációval nézi, hogy mi történik vele, de mivel ebben a tényleg fenekestül felforgatott, tökéletesen követhetetlen világban abszolút bármi megtörténhet, hát különösebben mély reakciói nincsenek, csak nézője saját életének. Nézi, ahogy anyja egy kivénhedt, lepusztult kurva külső és belső attribútumaival papol és számon kér (Csoma Judit nagyívűen farag tragikomikus figurát belőle), nézi, ahogy főnöke totálisan debil nyomozati eszközökkel próbál columbósat játszani (Lengyel Ferenc tökéletes karikatúrája a csak a káemká miatt rendőrkapitánnyá lett szocialista realista rendőrtípusnak), és közben azt látja, hogy nincsenek összefüggések. Csak a közös látszatvalóság és a retardáltság fonja valahogy egybe a parttalan butaságban tobzódó mindennapokat, zengve szól is a rendőrkapitány bölcselete a színpadról: „Ti csak úgy tesztek, mintha élnétek!” Bagoly mondja, nem vitás, de ekkor végigszaladhat az emberben, hogy hányszor hall hasonló igazságokat pontosan ugyanilyen hiteles szájakból, és valahogy a dühöngő abszurd ekkor elkezd valóságos formát ölteni.
A valóságosság látszata ugyanis megvan, ám olykor-olykor mégis kibuggyan a tartalmatlan frázisvisszaböfögés egy-egy csonkká csökevényesült dialógban, amiben a szereplők nagy elánnal beszélnek el egymás mellett. Ehhez pedig a technikai pult is hathatós segítséget nyújt: videószkreccs, klippel kísért dalbetét is megfordul a játéktér feletti vászonra vetítve, amely egyúttal a bluebox-díszlet képeit is szolgáltatja, de a folyamatos zenei reflexió egyébként is végigkíséri az produkciót, egyfajta balkáni hangulatba bugyolálva a cselekményt. Az egyébként is széles technikai arzenált felvonultató előadás kétségtelen erénye, hogy nem csak értőn használja valamennyit: a kamera kiemelésre szolgál, a zene hangulatfestésnek és formai kelléknek, de ami elsőre igazán nagy blöffnek tűnik, a bluebox-díszlet is elengedhetetlen hozzávalóvá válik, és nem elsősorban formailag, hanem tartalmilag: a Kalinka-haláltánc alatt megjelenik a háttérben a bluebox képének valódi mása, az igazi díszlet, a valódi történet valódi halottaival, pont akkora határt lépve át színpadi valóságok között, amilyen határ színpad és nézőtér között is húzódik. Vajdai Vilmos rendezése nem csak e tekintetben mutat hibátlan koherenciát, de láthatóan nagyon jól ismeri ezt a végtelenül abszurd nagyvárosi káoszt is.
A mindennapi emberek pedig nem is lehetnek mások, mint minden tekintetben inkompetens, ebbe a „fura” rendszerbe beletanult kisemberek. A gyilkosok kénytelenek óvodás módszerekkel bizonygatni ártatlanságukat: Sziszojev (Jankovics Péter) a huzat erejét ecseteli kétségbeesetten, Zakirovnak (Igor Lazin) a szabadban kéne tanúbizonyságát adnia annak, hogy mennyi ideig bírja víz alatt, csak Verushkin (Schönberger Ádám) ecseteli fejhangon, hogy hogyan végezte ki barátját. Terhes Sándor (Apa) mindig imbolygó matróz-lidércként, olykor más karakter formáját felvéve kísérti Válját, és ez a lidérc az egész előadásra rá tud telepedni; Szeva amilyen szálfa alkat, annyira böszme és esetlen, Szabó Simon pedig ennek színpadi erejét egy percre sem hagyja elsikkadni; Gera Marina egy negyvenéves házasság komplett unalmát sűríti bele az alig öt éve kapcsolatban élő Olgába. Gergely Katalin Ljudája pironkodó cserfes asszisztens, Huzella Júlia kimonós nője lelkes természetességgel csacsog olyanról is, amiről nem kéne, Tabeira Iván szamurája pedig nyilván egy b-kategóriás amerikai film japán mellékszereplőjeként tévedt a díszletek közé.
Ezek a hozzávalók pedig sodró, pergő komédiába bújtatják azt a kérdést, ami valami olyasmit feszeget, hogy van-e jogunk valakit bedobni a mélyvízbe, ha mi magunk nem tudunk úszni, és még egy nyamvadt felfújható úszógumink sincs, amit utánavághatnánk a vergődőnek – csak a bizalom, hogy neki majd sikerül. Miért gondoljuk úgy, hogy az új felszállók majd megmondják, hogy merre megy a 26 és feles villamos?
Zsedényi Balázs, 7ora7.hu, 2010. november 22.