Ez egészen addig tartható álláspont, amíg be nem zörget a szívünkbe. De mégha eléggé ridegek vagyunk is az érzés irányában, egy nőnek/férfinak előbb-utóbb úgyis beadjuk a derekunkat. Ez a kép meglehetősen csodás, ahogyan A szerelem diadalának szórakoztató hangulata is, mindazonáltal azt nem árt tisztáznunk, hogy a szerelem önmagában nem győz.
Leonida egy erdei séta alkalmával meglátja Agiszt, és ennek az első pillantásnak a lendületével nem csupán szuperlatívuszba hajló jelzőkkel illeti magában, valamint nem csupán belezúg, hanem rögtön tervet is sző a becserkészésére. Kísérőjével együtt férfinak öltözik, hogy közel férkőzhessen a férfihoz. Pontosabban az őt tanító és nevelő Hermokratészhoz, hogy rajta keresztül nyerje meg a férfit, és persze a húgához, Leontinához, hogy rajta keresztül is megnyerje. Nem mellesleg: utóbbi kettő az ő ősi ellensége, merthogy Leonida királynő egy olyan trónban fészkel, amelyben többek szerint Agisznak kéne ülnie, csak épp a sors, meg a szülők nézeteltérései másképp hozták. Természetesen Leonida szíve választottjának remeteéletet élő nevelői és társai is ezen utóbbi állásponton vannak, csak hogy legyen feszültség. Ehhez még hozzácsapódnak a tervekből fakadó félreértések és bonyodalmak. Izgalom pedig akad bőséggel, nem csak a történetben, hanem az előadásban is, amibe a Katona színészei alapos munkával ugranak bele.
Jordán Adél sok szerepet játszik, sokféleképpen, azonban Leonida valóját az utolsó pillanatig képes elrejteni és kérdésessé tenni. Szerelmes férfiként és szerelmes nőként cinizmus, szenvedély, szerencsétlenkedés, gyerekes naivság és keménység között váltakozik. A színésznő mindezen csavar még egyet, és a beteljesülés pillanatában egy harminc éve házasságban élő nő ridegségét és utasító magtartását veszi fel. Máté Gábor pontosan érzi, hogy mikor irányul rá a figyelem, és csak akkor tűzi be a szerencsétlen filozófust árnyaló csípőtolós járást és a pótcselekvő szuszogást, mindeközben pedig képtelen fordulatokkal és remek humorérzékkel folyatja át az elmélyült gondolkodó Hémokratészt a szerelmes, majd pedig a kiábrándult Hémokratészba. Szirtes Ági első pillanatra zárkózott és visszahúzódó Leontiája a szerelem szellőjére egy szemvillanás alatt megfiatalodik, majd pedig izgága menyasszonnyá változik át. Mind Szirtes Ági mind Máté Gábor játékának egyik legmegragadóbb eleme, hogy a vakságot az önfeledt humor köntösébe bújtatják, így elrejtve az emberi gyarlóságot, amely csak az utolsó pillanatban mutatkozik meg. Mészáros Béla Ágisza zárkózott és kételkedő, nem mellesleg igen nagy energiával szabadul fel a fokozatosan kibontakozó szerelemben, amelyben tulajdonképpen zsinóron rángatják. Azonban a színész nem oldja fel a zavart, hiszen csak a végén válik igazán elesetté Agisz. A körülmények letisztázását nem a boldog beteljesülés, hanem a szürke hétköznapok ígérete követi.
Zsedényi Balázs, szinhazajanlo.hu, 2010. április 26.
MGP: A szerelem diadala
Aritmetikai dráma. Kiszámítja, kivonja, beszorozza, összeadja egymáshoz a figurákat. Permutálja őket. Matematika hűvösséggel ügyeli a számtani kombinációk lefolyását. A kísérleti körülmények közé helyezett egyedek elég romantikus szívdobbanásokkal működnek matematika körülmények között.
Marivaux mesterkélt darabjai messziről úgy tetszenek, mintha matematikai levezetés helyettesítené a szerelmi szenvedélyt. S tagadhatatlan a kibonyolódásnak van kimódolt, az összegek egyeznek, és a végső összeg klappol. Darabjai hasonlítanak a mértani formákra nyírott, francia díszkertekhez, ahol a káprázatos növényi labirintus tévútra csal, könnyű belegabalyodni a katonásan nyírott eleven falak kacskaringóiba és elveszteni a kivezető utat. A kiindulási pont mindig erőszakolt. Később elnyerik a jellemek talányosságukat. Hangvételére a francia külön szót használ: marivaudage. Dorombolni a szöveget, végeérhetetlen dalolni a színpadon, gurgulázni a szavakat, gargalizálni vele. Szakadatlan zenélést jelent szavakkal. A bőbeszédűség mormolását. Beleájulást a mondatokba. Bognár Róbert gördülékenyen hímzéses fordítását akadálytalanul nyomják a színészek.
Drámái az irodalmi szalonok virágkorában születtek meg. Miért is szereplői szalonéletet élnek a színpadon. Marivaux minden szereplőjének nyelve felvágott. Nem késlekedik visszavágni elmés riposzttal. Megszakíthatatlanul elmésen csevegnek.
A történetek világtól elzárt szigeten játszódnak, mint Agatha Christie vegytiszta magányában a Tíz kicsi néger esetében. A számításon kívül semmi életszerű meglepetés nem akadályozza drámai személyeit a tétel gördülékeny levezetésében. Bárhol játszódhatna a kerek világon Marivaux cselekménye. Miért ne játszódhatna A szerelem diadala (Théâtre Italien, 1722) Khell Zsolt szolgálaton kívüli téli kertjében? Némi nedvesség csöpög, a vízvezeték működik, van némi fűtés, csővezetékek, kikopott zöldnövények. Részlegesen terem holmi zöld. Leszolgált télikert. Lomkamra. vagy inkább leszerelt üzemterem. Nem szerelemre bujtó búja terem. Lekopaszodott, meddő helyiség. Itt már régen nincsenek estélyek. A báltól kihevültek nem keresnek a növényzet közt enyhülést. A ház nem üzemel rendeltetésszerűen.
A használaton kívüli télikertben csövek futják be a falakat. Rozsdás hordók rendetlenkednek. Hiába a lambéria. Elhanyagolt terem. A szolga (Dankó István) pucéran kászálódik ki a kádból. Itt tisztálkodik a házban. Mindent megmutat, amije csak van. Színész többet nem tárhat fel. A filozófus gazda nemtörődömön vonszolja degesz aktatáskáját. Akár egy slampos, sorból kilógó fonetikus Higgins a G. B. Shawtól. Dércsípetten nemcsak őrzi kamaszos báját, de tudatosan kacérkodik vele. A lompos, elhanyagolt Hermokratész kiszámítottan kisfiús. Tudja, hogy jól áll neki. A fölborult rendben szabálytalan hadmozdulatokat tesz a férjfogó, álruhás királynő.Jordán Adél könnyed, rutinos, primadonnailag szuperáló Leonida királynő. Jól fest fiúöltönyben. Ármánykodó váltásai hitelesek. Igazul tud hazudni. Komornája- barátnője-útitársa Pálmai Anna lángszemekkel nézi maga körül a világot. Biztonságos léptekkel halad előre színészetében.
Szirtes Ági (Leontina) egy szerelemtől fejbesújtott nagynénit játszik igen komolyan.Bezerédi Zoltán sem adja oda viccért az ábrázolás komolyságát. A tréfa kedvéért nem áldozza fel a lélektani igazságot. Mészáros Béla tedd-ide, tedd-oda bonviván.
Molnár Gál Péter, szinhaz.hu, 2010. április 26.
Ennyi maradt
Ascher Tamás ezt az illúzióit levedlő, objektivizált mesevilágot nyers és elvadult környezetbe rendezi.
Valahogy nem pancsol bele az életbe, és így nem is válhat túlontúl érdekessé. Pedig Pierre Carlet de Chamblain de Marivaux-ról azt írják, hogy szerelmi megfigyeléseiből ő teremtette meg a világ drámatörténetében a lélektani vígjátékot. Néhány utópisztikus hangvételű színdarab mellett életművét szinte kizárólag több tucatnyi csendesen lobogó szerelemnek áldozta, mégpedig leginkább az érzelmek születése izgatta, ahogy a bizonytalan, elfojtott vágy váratlanul szárba szökik, és mindenestül felkavarja a szereplők belső lelki életét, egymáshoz való viszonyaikat. A lélektani folyamatok természetrajzára Marivaux kitalált egy önálló és burjánzó nyelvet is, amit a lexikon szerint máig a marivaudage fogalommal jellemeznek, s amely a „társalgás poézisét" hivatott megvalósítani, azaz közvetíteni a szerelemvadász mértani pontosságú megfigyeléseit. Talán ezért nem pancsol bele Marivaux: mert túlontúl hidegen elemez.
Hermokratész filozófus lepusztult, és mintha föld alatt tenyésző „kertészetét" Bányai Tamás időnként egészen vészjósló homályokkal világosítja meg, s a tropikus, ingoványos ködök fölé Keresztes Gábor és Sáry László zenéje thriller-hangulatokat úsztat. Ebbe a le- és kipusztult miliőbe érkezik Leonida királynő álruhában, Phókiónnak öltözve, kísérőjével, Korinával, hogy a trónról családi viszálykodások miatt lemaradt, s most egy hű filosznál inkognitóban éldegélő Agisz hercegnek felajánlja szívét és trónját. A szívek el is nyerik méltó párjukat, ám a szerelem marivaux-féle melodramatikus ösvényén való tévelygés közben Leonida kénytelen terve végrehajtásához könyörtelenül elcsábítani a mizantróp filozófust, sőt annak Leontina nevű, szürke vénkisasszonnyá hervadt húgát is, ki pongyolában tengődik a rozsdamarta üvegházi falak között. Szakács Györgyi jelmezei is a kertészet torz fásultságát teremtik meg; rezignált és groteszk alakok élik groteszk és rezignált életüket, elnyűtt és kopott ruhákban, mint valami elszigetelt, ganéval teli major vakondjai, távol bármilyen nagyvárosi társaságtól. Nyoma sincs kosztümös miliőnek, nyoma sincs Marivaux korának, s így Marivaux mondatai és helyzetei Ascher olvasatában nem körülményeskedően cicomázott, színjátékká nemesített érintkezésekről tudósítanak, hanem közvetlenebb, de egyszersmind szellemtelenebb, kiürültebb és durvább manipulációkról. Ennyi maradt nekünk Marivaux-ból.
Sz. Deme László, szinhaz.net, 2010. április 24.
Papucskirály
Trónbitorlás áll Pierre Carlet de Chamblain de Marivaux A szerelem diadala című darabjának a hátterében is. Bitorolt trónt örökölt egy becsületes, tisztaszándékú leányzó. Vissza akarja azt adni jogos tulajdonosának, akibe mellesleg beleszeret, így a megoldás egyszerű: férjül veszi és a trónra ülteti. Álruhában lopakodik imádott riválisa közelébe, akit kell pénzzel, akit kell szerelem ígéretével megveszteget. Kevéssé életszerű történet, annál alkalmasabb egy XVIII. századi, elegánsan kimódolt vígjáték alapanyagául. A vígjáték pedig tálcán kínálja magát a kigúnyolásnak, a leleplezésnek, a goromba igazságok rendezői kimondásának. Ascher Tamás rég túl van ezen. Még az sem hozza lázba, hogy az ellenfelei fészkében ügyködő, ármánykodó királynő, amikor a játék már tényleg tétre megy, azért a hadseregét is odarendeli. Beéri annyival, hogy a jogos örököst Mészáros Béla meglehetősen bamba fiatalembernek játssza. Kellően rafinált néző sejtheti róla, hogy papucsférj és papucskirály lesz belőle, akire főképp az asszony uralmának legitimálására, az ellenzék leszerelésére van szükség.
Ennek azonban nemigen van köze az előadás minőségéhez, élvezhetőségéhez. A rendezőt alighanem az izgatja leginkább ebben a történetben, ami a szerzőt is: a meseszövés, a szituációteremtés, a jellemfestés finom eleganciája. Mélyebb sugallata annak sincs, hogy Khell Zsolt ezúttal is koszlott-lompos díszletet tervezett, megroggyant filozófus lepusztult birodalmába, rozsdás hordók, ormótlan csövek, elárvult vízmedencék, pusztuló növények közé. Csak a játék a fontos, a teret csak használják. Több köze van a kaposvári-katonás tradícióhoz, mint a jelen darabhoz és annak előadásához. S annak sincs különösebb jelentősége, hogy Szakács Györgyi jellemükhöz illő mai ruhákat ad a játszókra. Ezúttal minden a színészekre van bízva. Leonida királynéként Jordán Adél fiúnak öltözve vezényli az eseményeket. Egyszerre ravasz cselszövő és naivan lángoló szerelmes, magabiztos tettető és drukkolva kockáztató. Ellenfeleit bölcs könyörtelenséggel leckézteti, szerelméért gyermekien rajong, s a diadal előtti percekben úgy belefárad a sokféle kockázatba, hogy szinte elhiteti: nem is olyan biztos a boldog vég. S mindeközben egy percre sem hagyja el a marivaux-i távolságtartó eleganciát. Pálmai Anna a rezonőr kevéssé hálás szerepében fiús leányként érdekből és játékból flörtöl a korrupt kertésszel, akit Dankó István alakít praktikus bunkónak. Bezerédi Zoltán könnyedén alakul át harapós, gazdái érdekeit túlbuzgó otrombasággal védelmező szolgából megvesztegetett árulóvá. Szirtes Ági egy csúfságát öntudatosan viselő vénlányból válik apránként az álruhás királynő heves ostroma alatt az öncsalástól ragyogó öregasszonnyá. Máté Gábor pedig fantasztikus részletességgel játssza el a magát elhanyagoló ellenzéki filozófust, majd hiúsága feltámadását, önáltatása lépcsőfokait. Egyetlen gesztusa, hangsúlya sem természetes, csak igaz.
Kicsit furcsa látni, hogy Ascher nemcsak az egyetemen lett rektor, de a színpadon is professzor. Szaktudást most is lehet tanulni tőle.
Zappe László, NOL 2010. május 3.
A szerelem diadala?
Diadalt arat a szerelem, hiszen még az is szerelembe esik, akinek eddigi élete az efféle érzelmek távol tartásáról szólt. A színpadon szerelmi négyszög, de végül csak egy valaki kapja meg, amit akart. Furcsa, kicsit szomorú diadal ez. Marivaux komédiája a Katona József Színházban, Ascher Tamás rendezésében.
A 18. századi francia szerző, a magát sok műfajban kipróbáló, manapság elsősorban vígjátékai révén ismert Marivaux 1732-ben született komédiája, A szerelem diadala az álcázás és szerepjátszás dramaturgiájára épülő darab. Leonida királynő szerelemre gyullad egy ifjú herceg iránt, majd férfiruhába öltözik, hogy közelébe férkőzhessen az őt nem ismerő, így érzelmeiről mit sem sejtő Agisznak, aki a világtól elvonultan él Hermokratész filozófus udvarában. A férfi becserkészéséhez az adódó szituációk függvényében más-más szerepet kell alakítania, így Hermokratész házában mindenki mást tud és gondol arról, hogy a titokzatos vendég valójában kicsoda, miért jött, és pontosan mit akar. Leonidának sikerül Agisz szívét meghódítania, ám a nagy akció „melléktermékeként” két másik szívet is meghódít: Hermokratészt (aki tudja, a férfiruha csinos nőt takar) és a húgát, Leontinát (aki nem sejti szerelmes lovagja valódi nemét).
A Katona József Színház előadásában – ahogyan tőlük megszokhattuk – remek a társulati összhang, kiváló színészi alakításokat láthatunk, a jól felépített jelenetek, kacagtató és mulatságos helyzetek mellett ugyanakkor a hangulat mégsem habkönnyű és felhőtlen: a színek néhol finoman elkomorulnak, és a nevetés mellé csipetnyi keserűség is jár. Az előadás központi figurája Leonida királynő, minden egyéb szereplő a hozzá való viszony alapján határozható meg leginkább. A királynőn kifogástalanul áll a jól szabott fényes fekete öltöny és a kalap (jelmez: Szakács Györgyi), Jordán Adél meggyőző magabiztossággal játssza a férfiszerepben tetszelgő, gyermekien naivnak látszó vagy a csáberejének teljességgel tudatában lévő uralkodót. Kemény, öntudatos és határozott, a cél (a szeretett férfi elnyerése) szentesíti az eszközt: mórikál, bazsalyog, csábít, szédít, ostromol, mindig és mindenkit, szerepeit ámulatba ejtő gyorsasággal váltogatva. Vagyis a hitelesség látszatának érdekében minden lehetséges praktikát bevet, és láthatólag élvezi is a helyzeteket. A női mivoltát leleplező Hermokratésznak bevallja, hogy halálosan szerelmes belé, és azért szeretne nála maradni, hogy ettől a bűnös szenvedélytől megszabaduljon. Leonidát is azért áltatja szerelmével, hogy minél tovább maradhasson a filozófus házában. Agiszt pedig lépésről lépésre hódítja meg: kezdetben barátságát próbálja elnyerni, kilétét pedig igyekszik minél tovább titokban tartani, ugyanis mint kiderül, Leonida királynőnek nincs túl nagy respektje ebben a házban.
Az előadásban a műfaji határokon belül árnyaltan jeleníti meg (dramaturgiailag és színészileg egyaránt) a három áldozat lélekállapotának változásait. Bár nem tudjuk, hogy Hermokratész milyen filozófiai irányzat híve, és filozófusként hogyan üti el napjait, mindenesetre igyekszik magát távol tartani az emberektől, mizantrópi attitűddel, sztoikus nyugalommal szemléli a világot. Máté Gábor briliáns alakításában a figura erősen karikatúraszerű, összegezve minden olyan ügyetlen, esetlen vonást és gesztust, mely az „elvarázsolt” bölcsészek, esztéták és filozófusok sztereotípiáiban megjelenik. Kócos haj, kitolt has, görbe testtartás, magasra felhúzott, hózentrógerrel fixált nadrág, gyűrött ballonkabát, kinyúlt kötött pulóver, ormótlan szemüveg, taknyos zsebkendő, nevetséges szuszogás, kétbalkezes és hiperaktívan túlmozgásos gesztusok, újság, táska és esernyő: az összhatás tökéletes. A szellemi nagyságának való hízelgés kevésbé ér célt nála, mint a benne megbúvó vonzó és ellenállhatatlan férfinek szóló udvarlás. Leonidának nem lehet ellenállni, az érzelmek elől eddig görcsösen menekülő, öregedő bohóc végzetes szerelemre gyullad. Öltözködése és gesztusai megváltoznak, a tervezett esküvőre induló csokornyakkendős Hermokratészről nem is gondolnánk, hogy ugyanaz az ember, mint akit az előadás elején megismertünk. Ugyanez történik Leontinával (Szirtes Ági) is, az aszott aggszűz ráébred nőiségére, és úgy érzi, hogy a szürke világ hirtelen virágba borul körülötte. A hűvös távolságtartásból és csöndes rajongásból felfokozott szenvedély lesz, mely minden racionális gondolatot megbéklyóz. Pedig a játéktér, Hermokratész üvegháza is olyan, mint a benne lakók élete: kevés benne a virág. Ez a kert (díszlet: Khell Zsolt) koszos üvegfalakkal körbevett, régen talán jobb időket látott, sivár, kissé romos és rendetlen, ahol virágok helyett csak elszáradt növények vannak, és ahová még az esővíz is befolyik.
Leonida szíve választottjának, Agisznak nem jut igazán komoly szerep a darabban, nem nagyon van módja megmutatkozni. A színpadra saruban érkező (az összhatáshoz csak a tarisznya hiányzik) hosszú hajú, kicsit teszetosza ifjú (Mészáros Béla) nem igazán érti, hogy mi történik vele. Akkor lesz igazán szerelmes, amikor megismeri a féltékenységet: amikor látja, hogy Hermokratész mennyire rajong a korábban még nem kívánatosnak nyilvánított fiatal vendégért. Ugyanakkor nem is fordulhatna elő, hogy ne szeressen bele a nőbe: Leonida egyértelműen uralkodik felette. A nő ellentmondást nem tűrően irányítja az eseményeket, és ez a hatalom néhol már-már félelmetesnek tűnik. Hiába talál egymásra a két fiatal, Agisz nem lehet maradéktalanul boldog, hisz senki nem kérdezi meg, hogy mit szeretne, és hogy egyáltalán akar-e uralkodó lenni. A helyzet adott, alternatíva nincs.
Az alaposan összekuszált szálakat a szerző a szükségesnél gyorsabban zárta le, a darab megoldása és befejezése kissé váratlan és gyors. Teljes díszben (bár ezek a jelmezek kevésbé ízlésesek, és kevésbé állnak jól viselőiken, mint a férfiruhák) megérkeznek Leonida udvarhölgyei, Leonida felfedi kilétét, uralkodói ruhát ölt, Agisz fényes palástot kap vállára, majd az udvartartás elvonul. Az üvegházban csak a két becsapott öreg marad, akik megrendülten állnak, és szomorú tekintettel néznek a közönség irányába. Csalódtak mindenben: a szerelemben, az uralkodóban. Oda az utolsó esély is, marad a magány. Mégis Hermokratész filozófiája tűnik az egyetlen túlélési stratégiának. Furcsa diadal ez. Nem is a szerelemé, hanem a hatalomé és az elmúlásé.
Kelemen Orsolya, ellenfeny.hu, 2010. április 25.