Mészáros Tamás: Papás-mamás
Alfred Jarry: Übü király - kritika
Mindig mulattat, amikor némely színházi emberek nyilatkozataikban szent borzadállyal emlegetik a honunkban — úgymond — mindinkább elharapódzó avantgárdot és polgárpukkasztást, illetve azokat a hígvelejű blaszfémiákat, amelyeket egyesek csak azért neveznek kísérletnek, hogy meglovagolhassák a világ-színház legújabb, parttalanul áradó divathullámait. Mulattat, mert színházba járó ember lévén, hazai deszkáinkon jobbára a nagyvilág tegnapelőtti újdonságainak stílusban szolid, számban csekély beszivárgását tapasztalom — meg azt, hogy a valóban kortárs drámairodalom, még a nagy nyelvterületekről is, szinte teljesen hiányzik a magyar színházak repertoárjáról. Aligha lehetséges, hogy ezt mások ne tudnák. Mi hát az oka annak a rendre meg-megújuló, hangulatkeltő igyekezetnek, amely például egy-egy hangzatos alkotói interjúban a hagyományőrzés senki által sem tagadott, nemes feladatát megpróbálja szembeállítani a nemkevésbé szükséges folyamatos megújulás kötelezettségével?
Nem is merek arra gondolni, hogy akadhat, aki a közönség ijesztgetésével — vagyis az elburjánzó színházi szélsőségek „rémének” felidézésével — esetleg a maga műhelyének bizonytalanságairól, illetve színházi életünk általában jellemző műsortervi hiányairól, ötletszerűségéről akarná elterelni a figyelmet. De azon már mégiscsak el kell gondolkodnom, hogy miközben egymás után olvashatom a józan színházi mérsékletre intő azodalmakat, lezajlik Alfred Jarry Übü királyának budapesti ősbemutatója. Alig nyolcvannyolc évvel megszületése után, a világszín-házi avantgárd eme klasszikus műve „betört” a magyar fővárosba. Elhangzott a híres darabkezdő szó, a szahar; Übü pap és Übü mama „gátlástalanul” lerohanták a publikum ízlésbástyáit. De mit tesz isten, senki sem védekezett; a nézőtér estéről estére megtelik lelkes, főként fiatal közönséggel, amely alig várja, hogy részesüljön az egykori, 1896-os párizsi esemény kései visszfényéból.
És milyen érdekes: ez a majd' kilencvenesztendős „csúszás”, az a tény, hogy a legendás, immár színháztörténeti jelentőségű botránykő csak éppen hogy becsúszott még e századi játékszínünkre, nos, ez senkit nem indított mostanában messzemenő következtetések levonására. Mintha csak így lenne természetes. Az is valószínű persze, hogy ezúttal tiltakozások sem érkeznek majd az „avantgárd bemutató” ellen — elvégre hogyan illene bele az experimentális törekvésektől szabdalt színházi élet fantomképébe, ha nyilvánosan észrevennénk: a ma színpadainkon látható „modernkedések” között Jarry egykori tanárparódiája a legmerészebb.
Ezzel a paradoxonnal legfeljebb a mai előadás létrehozóinak kell szembenézniük. Ők pedig nem tehetnek úgy, mintha a közönség számára merőben új volna a darab, hiszen 1972-ben Pécsett Paál István már megrendezte a magyarországi bemutatót, ismeretes néhány amatőr előadás is, a textus pedig megjelent kötet-ben. Sőt, színházi tárgyú írások gyűjteményeiben található némi szakirodalma is.
Mindemellett mégiscsak abból kell a rendezőnek kiindulnia, hogy az Übü király lényegében ismeretlen a hazai néző előtt. Vagyis legyen bár modern klaszszikus, stílusára, hangvételére nálunk mégsincs hivatkozási alap — tudniillik sok mindennek, ami a század drámairodalmában azóta történt, éppenséggel maga az Übü-dráma az alapja. Tovább bonyolítja a megközelítést, hogy ugyanakkor a szakmabeli szemében Jarry „féktelenkedése”, jó néhány nevezetes külföldi elő-adás ismerete révén is, már korántsem felfedezés. Az Übü királynak kutatható értelmezéstörténete van, attól kezdve, hogy a diáktréfa elindult világot hódítani, és mindinkább átalakult: fenyegető társadalmi-politikai modell és dermesztő diktátorparódia lett belőle, játszották elrajzolt stilizációval és naturalista módon, konkrétan és elvontan, cirkuszi harsánysággal és filozofikus abszurdként, s parodizálták általa Shakespeare-t és a különböző Shakespeare-interpretációkat is. Attól függően, hogy hol és mikor került színre.
Zsámbéki Gábornak tehát volt mit tekintetbe vennie. És végül is láthatóan úgy döntött, hogy e nálunk alaposan megkésett darab magukról Übüékról fog szólni. Hogy nem „rendezi rá” a művet semmire; színpada öntörvényű, sajátos, teremtett világ lesz. A látvány és a játékmód pedig éppannyira eklektikus, hogy a kompozíció egészében csupán önmagával legyen azonos. Más kérdés, hogy stiláris részleteiben viszont felidézi a diákcsínyt és a Shakespeare-paródiát, az elszánt naturalizmust és a röhögtető bohócériát meg a többit. Vagyis mindenból valamit.
Sinkó László tömött hasú, ostobán telhetetlen, gyáván aljas Übü papája egy-szerre érvényes csatorna- és palotaszinten: ez a nagyszerű, pontos színész most is meggyőzően keveri ki az arányokat: figurája valóságos és karikaturisztikus, ócska, hétköznapi pitiáner és jelértékű típus. Übü mama már kissé elpingáltabb, mégpedig a lompos házmesterné-sztereotípia felé — Básti Juli inkább a toprongyosan is bohém csőlakót hozza, mintsem az „übüség” patkánytermészetét. Paszomány kapitány és a töstérek (Újlaki Dénes, Hollósi Frigyes, Papp Zoltán, Varga Zoltán) mintha csak Bicska Maxi szakadt bandájából jöttek volna, míg a lengyel királyi család (Végvári Tamás, Olsavszky Éva, Szacsvay László, Nagy József, Kocsó Gábor) idülten, sápadtan kosztümös. A jeleneteket helyszínjelző, „elidegenítő” feliratok tagolják, a kísérőzenekar tagjai a színészek közül valók, a katonák tényleg letolják a nadrágjukat, Übü mamának viszont ordítóan műmellei vannak. S az egész kavalkád mintha egy csővezetékkel, szeméttárolóval, lefolyóaknával zsúfolt alagsorban (Khell Csörsz díszlete) játszódna.
És most van a kritikus bajban. Látott egy igen alaposan kimunkált előadást, amely akár élvezetesnek is mondható. Azért fogalmazok ilyen feltételesen, mert meg kell vallanom, hogy mindennek ellenére mégsem élveztem igazán ezt az Übü királyt. Nekem túlságosan „középutas” a produkció, túlságosan „ebből is egy kicsit meg abból is egy kicsit” jellegű. Nem elég mulatságos, és nem elég félelmetes. Nem elég művi, és nem elég valódi világ. Igen: hatásaiban nem elég szélsőséges.
Az a furcsa benyomásom támadt, hogy nem is tarthatjuk valóban jó darabnak az Übü királyt. Persze valószínű is, hogy nem az. De nemis ezért szeretjük Hanem azért, mert szerkesztetlen szerkezetébe, elnagyoltan is jellegzetes figuráiba és helyzeteibe annyi minden belefér. Csak ki kell válogatni azt, ami bennünket érdekel. S akkor bizonyára az eszközök is kiválasztódnak.
A Katona József Színházban úgy éreztem, hogy minden stiláris ötletbőségével sem kellően szuggesztív az előadás. Bizonnyal befolyásolták a bevezetőben már említett bonyolult színházi körülmények is, látensen közrejátszva abban, hogy Übüék papás-mamás játékában a szereplők elsősorban a kellékek leleményes használatával vannak elfoglalva.
1984. október