Mészáros Tamás: Lediktálom az igazságot

Queneau: Stílusgyakorlatok

A dolog úgy kezdődik, hogy az ember alig tud bejutni a színház előcsarnokába. Nem azért, mert nincs jegye, hanem azért, mert azok, akiknek nincs, de azért bíznak a végső, az utolsó percekre tartogatott nagyvonalú színházi gesztusban, elállják a kaput. Furakodni, könyökölni kell, mire a jegyszedőkig eljutunk, és ez — nem számítva némely vidéki színház fővárosi vendégjátékát— az amatőrszínházi aranykor kabátgombtépő küzdelmeire emlékeztet. De hát hol van már a tavalyi hó... Egyébként mindig utáltam azokat a hajdani daliás tumultusokat, külföldi fesztiválok verejtékes tortúráit, ahol a kitartóbbak jutalmul végül elnyerhettek egy megtisztelő állóhelyet. Most mégis itt nosztalgiázom a Katona József Színházban: körülöttem ahhoz a korosztályhoz tartozók vannak többségben, amelybe én a hatvanas évek végén soroltattam. Huszonévesek csapatai, fesztelenül öltözve, de várakozón, mint akik tudják, hogy valami eseményen vesznek részt. És meglepően sok a kamasz — érdekes, őket máskor alig lehet felfedezni a nézőtereken, hacsaknem a főiskolai vizsgaelőadásokon.

És amikor a zsöllyéket már elfoglalták a jegytulajdonosok, látni, hogy egyszer csak karéjban támasztják már a falat mindazok, akik a bejáratnál mostanáig böjtölték a bebocsátást. Vagy nyolcvanan-százan lehetnek ezen a földszinti „kar­zaton”, amelyről úgy mondják, mindahányszor megtelik, amikor a Katonában a „Stílusgyakorlatot adják Könótól”.

A jeles szerző 1946-ban vetette papírra 99 darabból álló sorozatát, amely egy körülbelül tízsoros alapszövegre épül. Queneau ezt a passzust forgatja, variálja, szinte kifogyhatatlan leleménnyel. Ám elsősorban nyelvi variációkat készít, csak-ugyan — tehát a szó szoros értelmében — stílusgyakorlatokat, amelyekben őt kizárólag a grammatikai fordulatok, a beszédmodorok, a tájnyelvek, a formák, a jelzőkészletek érdeklik. E szövegeket még monológnak is csak nagy jóindulattal nevezhetjük — többségük személytelen, leíró jellegű, és bár akad néhány darab, amelyben mintegy a „történet” valamelyik szereplője szólal meg, s ezekben a stílus következtetni is enged a beszélő karakterére, mindazonáltal a variációs játék igen távol áll attól, amit dramatikus lehetőségnek szokás nevezni.

Salamon Suba László felismerte, hogy Queneau szövegét, illetve annak egy részét még csak megtarthatja, de a queneau-i koncepciót aligha. Sőt: éppenséggel annak az ellenkezőjét kell megvalósítania, ha ehhez az anyaghoz a színpadon akar hű maradni.

Nem kergetek semmiféle tetszetős paradoxont. A produkció lényege valóban homlokegyenest ellenkezik a nyelvi stílusgyakorlatok lényegével. Queneau az írói nyelvhasználatnak, magának a nyelvnek, szellemének és ritmusának végtelen lehetőségeit ünnepli, bizonyítva, hogy egy adott, egyszerű, mindvégig változatlan tartalmat a formaváltozatok micsoda gazdagságával lehet kifejezni. Az ő játéka irodalom: egyszemélyes versengés az írói matéria felfedezendő tartományain .keresztül, s a cél voltaképp nem más, minta fantázia bravúrja— önmagáért. Igen, Queneau a szó legjobb értelmében 1 'art pour 1' art gyakorlatozik az írói mesterség eszközeivel.

Ennek a szándéknak persze szolgaian is meglehet felelni a színpadon — mondjuk, egy előadóművész e stílusgyakorlatok felhasználásával megmutathatja, milyen virtuóza a saját hangjának, stiláris beleérző képességének. Produkciója azonban éppúgy öncélú volna, minta szerzőé, mégha ettől éppúgy lehetne nagyon szórakoztató is. De az előadás nem szólna semmiről.

Salamon Suba viszont egy evidenciából indul ki. Ha valamit színre akarunk vinni, aminek legsajátabb mondanivalója a játék, akkor azt csakugyan le kell fordítani a színpadi játék nyelvére. Akkor nem a szöveget kell eljátszani, hanem a szöveggel kell játszani. Akkor helyzeteket és figurákat kell teremteni hozzá. És meg kell vizsgálni, mi történik, ha a stílusgyakorlatokra improvizált, kitalált szituációk olyasféle dramoletteket hoznak létre, mint amilyeneket például Örkény egyperce­sei kínálnak. Vagyis továbbdimenzionálják az irodalmat.

Nem tudhatom, hogy a felfedezés már elméletben megtörtént-e, vagy csak a próbák során jöttek rá a résztvevők az alapvető különbségre Queneau és Könó között. A végeredmény felöl nézve ez nem is fontos. A lényeg az: míg az írói stílusgyakorlat a nyelv, a szöveg mindenhatóságát hirdette, addig ez a színpadi stílusgyakorlat egyértelműen azt szuggerálja, hogy a színház hatalma a szövegen túliban rejlik.

Újdonság? Újítás? Kísérlet? Már miért volna az? Az elvet tekintve. Legalább olyan régi, mint akár a szakrális ősszínjátékok, ami pedig a konkrét gyakorlatot, a színészi technikát illeti, elég, ha a commedia dell'artéra gondolunk. A Bán—Dörner—Gáspár-hármasban kinek-kinek megvan a maga tipo fissója, s jobbára végig is viszi azt az előadáson. Bán a szelíd, gyámoltalan, finom lelkű ifjonc — kissé félős extravaganciával ő köti kalapjára szalag helyett az ominózus paszományt —, Dörner a szevtelenül ironikus rezonőr, aki minduntalan „kinéz” a szerepeiből, néma pillantásával is szinte kommentál, s Gáspár az indulatos, ingerlékeny, szangvinikus böhömködő. S ezek az alaptípusok magukra húzzák a szövegeket. De kezdetben azért a figurák még alkalmazkodnak az adott gyakorlat nyelvi jellemzőihez. Tehetik, mert Queneau-nak van két, ehhez megfelelő passzusa: az egyik és a másik „szubjektív oldal”. Bán eljátssza a fiút, aki nagyon elégedett a „hetyke kis kalapjával”, Gáspár meg a svungos vagányt, akit annyira kiborít ez a „ronda taknyos”, hogy csak azért is minduntalan belekönyököl a bordái közé az autóbuszon. A továbbiakban aztán egyre nekiszabadultabban asszociálják a szö­veghez a helyzetet és az alakokat. Többnyire összevonnak különálló gyakorlatszö­vegeket: így alakul ki például a közös gépírónőnek diktáló két pasas jelenete. Ebben Gáspár a nyögvenyelős, kétségbeesetten, görcsösen fogalmazó dilettáns, Bán az olajozott nyelvű stílművész, s a főszereplő mégis a néma Dörner, aki parókával a fején a gépírónőt adja. Két tűz között, egyre apatikusabban harapdálja frissen rúzsozott száját: Gáspár kínlódva szült mondatai alul-, Bán szódiaréja felülmúlják képességeit. Végül úgy dönt, hogy valahányszor végképp nem ért valamit, azt vidoran beüti a gépbe, aztán karba tett kézzel vár a következő zsákmányra.

Hasonló módszerrel készült a „falusi életkép”, amely talán a leggazdagabb jelentéstöbbletre tett szert — ahogyan a bamba Bán parasztlegénye egy pillanatra kaszaegyenesítő öntudatra ébred Dörner filozofikus előadásától, abban már töké­letes prioritást élvez a szereplők közötti, a szövegtől majdhogynem független kapcsolat, a metakommunikáció. És ez a törekvés teljesedik ki az olyan megoldá­sokban, mint amilyen az „idegen nyelvű társalgás” is. Queneau-nál három külön gyakorlatot találunk: egy angolosra, egy olaszosra és egy kivi tuvud ivigy beveszévélnivi módra fogalmazót. Könóban előadva ezek így festenek: angol és olasz úr asztal mellett beszélgetnek. Mindegyik a maga nyelvén mondja a magáét, de láthatóan értik egymást. A háttérben egy pörge kalapos, kezében demizsont meg nemzetiszínű lobogót szorongató népfi leesett állal, majd egyre dacosabb tekin­tettel hallgatja őket. Egyszer csak keményen közéjük húzza a székét, és csak azért is virtussal túlkiabálja a külföldieket a saját, zamatos, kivituvudjával.

Mindezek a színivariációk elsősorban a játék látható-érzékelhető örömével hatnak a nézőre is. S hat természetesen — a stílusparódián túl — a jól eltalált típus-és helyzetparódia is, s a színészek ripacskodástól tartózkodó, minőségi komédiá­zása. De fontosabb mindennél e gyakorlatok immanens közlése magáról a szín-házról. Arról a színházeszményről, amelynek képviselői emelt fővel vállalják egy szöveg továbbfejlesztését, kibontását, életre keltését az alkotó színészi-rendezői fantázia birodalmában.

Van azonban ennek a produkciónak egy másik rétege is.

Könó mint jelenség a magyar színházi életben. Egy egészségesen tiszteletlen, mert hangvételt teremtő élcelődés a megszokott színházi hagvételek fölött; egy magabiztosan lezser színpadi magatartás — a pontos gyakorlati kivitelezés ellenére is oldottan ironikus szemlélet szülötte — ebben a tekintélytiszteletre, komolyságra s gyakran csak komolykodásra berendezkedett színikultúrában. S tudjuk, milyen könnyen züllik színpadainkon a vígjáték érdektelen magánpoénok halmazává; alternatívaként pedig élvezhetjük a Jancsó—Hernádi-féle blődszínházat.

A Salamon Suba rendezte Stílusgyakorlat-ok viszont joggal viseli a műsorfü­zetben a franciásan írt „cabaret” műfaji meghatározását. Kabaré ez a javából; viccei, csattanói nem kimondják, hanem kifejezik világképét.

És azok a fiatal emberek, akikre az ifjúsági előadások notórius rendbontóiként vagy a színházból immár elrugaszkodottakként szokás hivatkozni, most ideális nézőtábort alkotnak. Feltehetően azért, mert ami itt történik, az érdekli őket. Találkozik a gondolatvilágukkal.

Nemcsak azért, mert ez a kabaré arról is szól, hogy egyazon tartalom (szöveg) jelentése hogyan változik, módosul a különböző helyzetektól, felfogásoktól, vagyis pusztán az interpretációktól függően, bár ez a jellegzetes kommunikációs tünet a felnövekvő korosztályok mind tudatosabb alapélménye — mint azt az újabb magyar irodalom is tükrözi. De még azt is csak mellékes vonzerőnek érzem, hogy a Stílusgyakorlat-ok húsz-egynehány darabjából összeállított színpadi kompozí­ció magában foglalja azt a regényekből, filmekből már ismert ábrázolási módszert, amely egyazon történetet eltérő nézőpontokból ad elő, így „ragadva meg” az objektív valóság illuzórikus, illetve csak szubjektíve felfogható mivoltát.

Ennek a produkciónak a sikere alighanem abban rejlik, hogy a világ totális befogadásának, sokoldalú értelmezésének, láthatóságának és láttathatóságának igényét fogalmazza meg. A némafilmesre, rockosra, Rómeó ésJuliá-sra, szavaló-kórusosra hangszerelt alaptéma diadalmas kaméleonszerűségével megtagad min­den uniformizáltságot. Amikor Dörner a színpad széléről papírlapokat osztogat a nőzők között, majd fapofával bejelenti: „Most lediktálom az igazságot!”, akkor a színházteremben feltör a nevetés. Annak a kinyilatkoztató nagyképűségnek szól, amely egy pillanatra — röpke stílusgyakorlatként — megidéztetett. És milyen igazunk volt, hogy nem vettük komolyan: a Dörner által „lediktált”, újabb változat éppen annyira hiteles, mint a többi.

1982. október