Mészáros Tamás: Az önbizalom nem minden

Halász Péter: Önbizalom (A Kínai II.) - kritika

Veszélyes a nézőt elkényeztetni. Halász Péter pedig ezt tette tavaly A kínai bemutatójával; ezzel a minden ízében szellemes és eredeti Csodálatos manda­rin-parafrázissal. A „beetetett” néző tehát felfokozott várakozással ül most a Kamrában, amikor Önbizalom címen a plakát A kínai II-t, azaz a folytatást ígéri.

Holott az Önbizalom eredeti változata, még New Yorkban, korábban készült, mintA kínai — Halász csak az utóbbi sikere után gondolta úgy, hogy az előzményt akár következménynek is lehet tekinteni, és apesti produkciót már így jegyzi. Nem értek egyet vele, de nem azért, mert ha az Önbizalmat különálló munkának hirdetnék, akkor jobban tetszene.

Nem; itt nem arról van szó, mint amit a filmiparban gyakran tapasztalunk, tudniillik, hogy az egyszeri sikerről lehúzott további „bőrök” rendre csalódást keltenek. Az Önbizalom nem csupánA kínaihoz viszonyítva gyengébb, Az Önbi­zalom mindentól függetlenül, önmagában felemás attrakció.

Hogy hőse ismét Zsing Zsengoa, a kínai disszidens, az igazán esetleges; ez a New York-i bróker akárki lehetne, mert sem történetét, sem karakterét nem származása határozza meg. A sztori mindössze annyi, hogy miután egy üzleti ötlete rosszul sül el, a jóléthez szokott Zsing Zsengoa hirtelen ott áll egy fillér nélkül. Barátnője is elhagyja, így hát kapóra jön neki az a hirdetés, amelyben egy különleges hotel kínálja szolgáltatását azok számára, akik szeretnének meghalni, de nincs bátorságuk az öngyilkossághoz. Ettől kezdve azonban Halász átveszi André Maurois Palace Hotel Thanatos című novelláját, s megpróbálja azt a maga Zsing Zsengoájával elegyíteni. A dolog a drámaiság szintjén egyáltalán nem sikerül — hősünk felszívódik, eltűnik az elbeszélésben, ami nem őrá szabatott; viszont az irodalmi anyag meglehetősen unalmas tálalásban jelenik meg. Halász a novella poénját (ne áruljuk el) átalakítja a maga szájíze szerint, s így egy pillanatra a játék mintha megint az elpusztíthatatlan kínairól szólna. Ám az író-rendező hirtelen odahagyja a saját megoldását — igazából meg sem oldja az utolsó jelenetet —, és egy váratlan csavarral színészpikniket rendez a színen. A néző egy ideig zavartan várja, hogy „történjék valami”, aztán belátva, hogy ezek ott a színpadon láthatóan megfeledkeztek róla, mit tehet egyebet, kisomfordál a színházból.

Nomármost felfogható persze az egész előadás úgy is, mint ironikus, laza szkeccssorozat — Halász a színpadi külsőségekkel csakugyan utal a filmes jellegre: a játék egy keretben, mintha csak filmvásznon jelenne meg, a szereplők elé és mögé vetítik a díszletet. Ezt hívják multimédiának, s ez körülbelül tíz percig érdekes is. Aztán már csak akkor lenne létjogosultsága, ha avizuális apparátusnak köze volna a tartalomhoz. (Lásd éppen A kínait, amelyben a látványmegoldások tökéletesen simultak az egyes jelenetekhez, létrehozva a produkció adekvát for­manyelvét.)

Az Önbizalom képeiben azonban éppen a kép válik külön a játéktól; amit a színészek előadnak, az többnyire olyan magánszám vagy duett, amelyet éppúgy játszhatnának mindenféle filmes imitáció nélkül is. S ezekben a helyzetgyakorla­tokban (mert lényegében azokat látunk) a szereplők éppúgy, éppolyan eszközök-kel élnek, mint bármikor máskor a hagyományos színpadon. Bán János és Udvaros Dorottya, Vajdai Vilmos és Szirtes Ági igen élvezetes mesterségtréninget mutatnak be, mint ahogy Máté Gábor Showmanparódiája is fergeteges. Ettől azonban az előadásnak még nem lesz saját stílusa.

És az egész nem tudja eldönteni magáról, mi akar lenni, miről akar szólni. Mármint azon a kétségkívül megszívlelendő tanulságon kívül, hogy az üzleti élet kockázattal jár. Meglepetéssel olvastam a műsorfüzetben két amerikai kritika részleteit; ezek ugyanis arról tanúskodnak, hogy szerzőik Halász művében annak idején ráismertek a saját valóságukra. Lehet hát, hogy a nézőpontok külön­bözősége az oka, hogy jómagam az Önbizalomban semmiféle eredeti értelmezést nem fedeztem fel arról a világról, csupán közhelyeket — ettől az ittenitól meg úgy idegen az egész, ahogy van.

1993. május