Mészáros Tamás: Fel leszünk világosítva
Milan Kundera: Jakab meg a gazdája - kritika
Diderot, a Filozófus — az egyetlen, akit a felvilágosodás idején, a „filozófusok évszázadában” barátai így is szólítottak — praktikus morálfilozófiai traktátust írt MindenmindegyJakab meg a gazdája történetéből. Olyan kalandsorozatot, amely-nek darabjai főként férfi és nő kapcsolatának gazdag variációit kínálják; a jeles szerző alighanem ebben a relációban vélte legmeggyőzőbben bizonyíthatónak, hogy minden tételes erkölcstan, ami elvi alapokon próbálja irányítani cselekedeteinket, a valóságban bizony nem működik. A „természetes ember” sajnos önző, mohó és többnyire gátlástalan, nincsenek igazán visszatartó kötelékek, a barátság és a szerelem egyként az árulás melegágya. A szabad akarat csupán fikció, hiszen „odafent” minden elrendeltetett — mégpedig a gyarló emberi természet törvényszerűségei szerint. Diderot azért csendes kompromisszumkészséget ajánl hőseinek, egyfajta józan belátást, illetve beletörődést mindabba, amin amúgy sem tudnak változtatni. Az élet erősebb a belső tilalomfáknál, ledönti az elvszerű önmegtartóztatás akadályait, és arra tanít, hogy a világ nem engedelmeskedik a téziseknek.
Nemcsak a cseh irodalomhoz általában, de Kunderához is közel áll a felvilágosodás Filozófusának ez a gyakorlatias, konformista felfogása, voltaképp tehát nem meglepő, hogy valamiképp felhasználta a diderot-i anyagot. Meglepőbb viszont, hogy épp dramatizálni próbálta a komótosan csordogáló epikus történetfüzért, amely igazából azért nem való színpadra, mert ami a lényegét hordozza, az soha nem a sztori, hanem mindig a kommentár.
Az, ahogyan Jakab, a szolga meg az ő ura végeérhetetlen vándorlásuk közben egy-egy személyes emlék vagy anekdota ürügyén elelmélkednek a dolgok rendjéről. Beszélgetéseiket, vitáikat, veszekedéseiket kétségkívül erőteljesen áthatja az a bizonyos diderot-i szellemiség, de ezek a szövegek csak határozott kurtításokkal vihetők színre, s a művelet némiképp az együgyűsítés irányába hat. Ami a könyvben irodalmian formált, mégis megejtően „életes” világnézet, az a színpadon egyszálbélű didaxis. Ráadásul a motívumok ismétlődése — bár természetesen éppenhogy pedagógiai célzatú — túlságosan szájunkba rágja a példázatok konklúzióját.
Mindazonáltal működik a Kundera-átiratban egy bizonyos kedves naivitás, ami másként talán egyszerűségnek, póztalanságnak, magától értetődöttségnek is nevezhető.
Ivo Krobot, a vendégrendező láthatóan arra törekedett, hogy az adaptációnak ezt a természetét tükrözze a színi hangvételben. Munkájáról mindenképp elmond-ható, hogy kerüli a kimódoltságot, már a színpadot is szinte csupaszon, afféle lomtárhodályként használja. Néhány deszkadobogón, elszórt bútorok között mozgatja szereplőit — a sallangmentesség azonban olykor esetleges téblábolásként hat. Az üres tér mindig vonzó színhely, de vigyázni kell vele, mert könnyen „lötyög” benne az előadás. Krobotnál is gyakorta ezt érzékelhetjük: a szituációk hajlamosak elmosódni, vagy mondjuk úgy, feloldódni a szervezetlen terepen.
A színészek azonban sokat mentenek a helyzeteken, mert ebben a ráérős elbeszélősdiben pontos karaktereket formálnak. Ha nincs is módjuk határozottabb, kimunkáltabb konfliktusok megélésére — Krobot kissé képeskönyvesíti a beállításokat —, de a figurák körvonalai azért markánsak.
Blaskó Péter és Benedek Miklós szolga—úr duettje a két különböző színészalkatból fogalmazódik; Blaskó higgadt realitásérzéket, Benedek óvatlan hiszékenységet mutat, egyikük nehézkesebb, de jobbak az ösztönei, a másik elegánsabb, de a dolgok megértésében mindig lemarad egy kissé. Ugyanakkor közös bennük az élet örömeinek elszánt élvezete. Az a képesség, hogy mindig azt nézzék, „hogyan tovább”. Vándorlásuk a színpad deszkáin örökös továbblépés az újabb ismeretlen kalandba, amely persze lényegében ugyanolyan, mint a többi. Sőt rá kell, ébredniük, hogy mindkettejükkel nagyon is hasonló esetek esnek; hogy úr és szolga életszerepei bizonyos vonatkozásokban megdöbbentően azonosak.
Egyébiránt az egész színlap odaadóan teszi a dolgát. Csákányi Eszter és Végvári Tamás mintha még többet is szeretnének játszani, mint amennyit a rendező és Kundera rájuk bíz — az ő regénybeli epizódjuk például sokkal nagyobb lehetőséget kínált már az átdolgozó számára is.
A Jakab meg a gazdája tehát korántsem kellemetlen színházi este a Katona József Színházban — csak éppen ott egy kicsit kevés.
1993. május