Günter Freitag: Visszaélés az értelemmel
Bertolt Brecht: Turandot - kritika
Brecht drámái évtizedeken át elengedhetetlen tartozékai voltak a nagy kelet-európai színházak műsorának. De az egyik olyan színház, amely eddig Brechttől megtartóztatta magát - s amely egyszersmind az egy-kori keleti tömb egyik legjelentősebb társulata -, a budapesti Katona József Színház csak most tűzte műsorára a német szerző egyik művét - most, amikor az előadás már elveszítette kötelező művészi penzumjellegét. Amikor tehát Zsámbéki Gábor megrendezi a Turandot avagy A szerecsenmosdatók kongresszusa című színdarabot, ez nemcsak politikai jelzésként értékelendő, hanem úgy is, mint az együttes első lépése egy eddig szokatlan stílus területén.
Brecht Turandot-feldolgozása, amely a harmincas évekre nyúlik vissza, de végső formáját csak 1954-ben nyerte el, ősbemutatójára pedig csak 1969-ben került sor a zürichi Schauspielhausban, az értelemmel való visszaélésről szól. Turandot hercegnő kérőinek immár nem három rejtvényt kell megoldaniok; az a feladat vár rájuk, hogy ékesszólóan eltussolják a császár sötét üzelmeit. Összehívják a szerecsenmosdatók kongresszusát, hogy a Tuik - a szó a „tellektuellin"-ből származik - nagyrabecsült céhének legkiemelkedőbb tagjai sorra elmagyarázhassák a ruházat nélkül szűkölködő népnek, hová tűnt a gyapot, amelyet valójában a császári raktárakban halmoztak fel.
Brecht Kínájában a Tuik alkotják a meghatá rozó társadalmi elemet; véleményük minden személy és minden ügy számára rendelkezésre áll. „Ön cselekszik - mi szállítjuk az érveket" - e mottó jegyében csillogtatják dialektikus képességeiket az értelmiségiek, a legtöbbet ígérők javára.
Brechtnek, amikor e viszonyokat példabeszédszerűen feldolgozta, a weimari köztársaság lebegett szeme előtt, a mai Magyarországon azonban a szélkakasok és köpönyegforgatók nemzedéke áll a színpadon: azok, akik egykor a kommunizmust dicsőítették, s most ugyanolyan hangosan s nem kevés meggyőző erővel zengik a piacgazdaság - és nemritkán a nacionalista önteltség - himnuszát. Zsámbéki Gábor különös figyelmet szentel ennek az aspektusnak. Amikor Gogher Góg, az országúti haramia megkaparintja a hatalmat, ezzel Brecht Hitler felemelkedésére utalt; Zsámbékinál azonban ez a fordulat a jövő forgatókönyvévé válik. A fináléban Kai Ho nagyszabású szocialista forradalmárként vonul fel csapatai élén a császárváros kapui előtt, ám kiderül, hogy az egész csak délibáb; meddő ábránd reménykedni egy politikai Messiásban (akit Brecht félre nem ismerhető módon Mao Cetungról mintázott).
Zsámbéki, társulatának virtuozitására támaszkodva, bámulatos ötletgazdagsággal használja az epikus színház nyelvezetét, anélkül, hogy egy percre is pusztán csak utánozná azt az előadási szókészletet, amely „tipikus brechti stílus"-ként hosszú évek óta bejáratos sok színházunkban - csak épp kijáratot nem talált, amely valahová vezetne. A játékot tudatosan játékként értelmezik. Valamennyi színész végig a színpadon van, hogy a rivalda-fény bűvkörébe kerülve időnként bele-belebújjon szerepébe. Rafináltan koreografált ki- és bevonulások s a díszletelemek takarékos használata olyan tempót diktálnak, amely három órán keresztül lenyűgözi a nézőt.
A maszkokkal való szuverén játéknak, a hihetetlen precizitással előadott, bábszerűen redukált mozgásformáknak köszönhetően olyan stilizálás születik, amely egyszersmind feltárja a színdarab időszerűségét és kényelmetlen mondanivalóját, Vagyis a Katona József Színház nemcsak Csehovval képes művészi sikert aratni. Hogy ezt a sikert a hazai közönség is értékeli-e, az még majd kiderül. Annyi bizonyos, hogy a bemutató estéjén a taps bár udvariasan, de szokatlanul hűvösen hangzott.
Die Presse, 1990. november 28