Pethõ Tibor: Verbális lincselés - inkorrekt szerkesztés, hömpölygő gyűlöletár a Kamrában

"rombolni nem színházat építeni szívesen" - Notóriusok VI. - kritika

A Katona József Színház Kamrája Notóriusok című darabfolyamának hatodik bemutatóján – szakítva az eddigi gyakorlattal – nem a magyar színháztörténet, hanem a jelenlegi színházi helyzet meglehetősen egyoldalú ismertetésével foglalkozik. A helyenként csak csipkelődő, máshol pedig a kicsinyes reváns jellegét öltő produkció feltételezhetően szűk közönség számára készült.

Az előadás első fele nagyrészt a színházi struktúrával foglalkozó két évvel ezelőtti értekezlet jegyzőkönyvén alapul. A megjelenítettek többnyire fővárosi igazgatók, kritikusok, illetve egy most átalakulóban lévő alternatív színház vezetői. A színen mindenki pizsamában, illetve hálóingben üli körül asztalát, nem tudni, a legatyásított megjelenés az ébredés vagy (esetleg az örök) álom kezdete.

A színészek játékát nem érheti kifogás, ez azonban vajmi keveset segít a produkción. A belterjes, soha véget nem érő szövegelés teljesen érdektelen, azok ugyanis, akik az egyre emelkedő jegyárakat megfizetik, feltehetően jól rendezett, színvonalas előadásokra vágyódnak, nem pedig számukra unalmas, kultúrpolitikai zanzára. Érthetetlen ugyanakkor, hogy a feltűnően a „szakmának” készült, az igazgatókat helyenként finoman csipkedő előadásból miért hagyták ki a Katona, s így a Kamra direktorát, Zsámbéki Gábort, még ha ő állítólag nem is vett részt ezen a konferencián. Az eljárás etikailag is megkérdőjelezhető, hiszen enyhén szólva visszás, hogy a főnök rábólint egy olyan előadásra, amelyben kollégáit, vezetőtársait ironizálva szerepelteti Máté Gábor rendező, őt magát pedig nagyvonalúan kifelejti a „show”-ból.

A második felvonás kezdetén rádöbbenhetünk, hogy az eddigiek csupán ürügyül szolgáltak, látszategyensúlyt teremtve az utolsó harmincöt-negyven percre ütemezett verbális lincseléséhez. A félhomályban az asztal körül békésen vörösbort iszogató, jóságos „szakmabeliek” őszintén felháborodnak, amikor a szolnoki polgármester Balázs Pétert formai szempontból megkérdőjelezhetetlen pályázat útján kinevezi a helyi színház vezetőjévé. A politikát szimatoló naiv rácsodálkozás nevetséges, együgyűen képmutató, főként azok részéről, akik látványosan kötődnek bizonyos közéleti csoportokhoz. A Balázs Péter emberi, szakmai tisztességét kikezdeni akaró – nevezzük nevén a gyereket – autodafé példátlan a magyar színjátszás történetében. A gyűlölet felkeltését szolgáló produktum mögül óhatatlanul előbújik az a végtelen sértettség, bosszúvágy, amely annak idején a szolnoki direktor kinevezésekor is megnyilvánult. A történetfolyam kirívó inkorrektségét növeli, hogy a támadottat még korábbi nyilatkozatai alapján sem szólaltatják meg, akárcsak a darabban szintén bírált Szikora Jánost. Erkölcstelen az is, hogy ironikus mázzal ismét nagy nyilvánosság elé tárják a szolnoki teátrumot szakmai körökben bepanaszoló két fiatal színész nevét, mint ahogy kritikán aluli módon a hasonló hisztéria közepette Kaposváron igazgatóvá lett Schwajdát próbálják milliomodszorra, de nyilván nem utoljára lejáratni az előadás címében idézett mondattöredékével, miközben a drámaírással, rendezéssel, színházvezetéssel jogosan nagy szakmai hírnévre szert tevő új direktor kaposvári munkájára egyáltalán nem is kíváncsiak. A verbális likvidálás után a befejezés despotákat idéző cinikus módon a csatabárdok elásásáról szól.

Az előadás azt a hamis látszatot igyekszik kelteni, hogy a készítők és a jóváhagyók a színházi világ fölött állnak, s így kizárólagos joguk van objektív vélemény megfogalmazására. A valóságtól ez nyilván igen messze áll. Az ízléstelen, egyoldalú produkció bumeráng hatású: a gyűlölködők hitelét kezdi ki.