Zappe László: Markírozott csapások
William Shakespeare: Macbeth - kritika
Csupa szörnyű szépség az előadás. Attól kezdve, hogy a három boszorkány arca a lég három pontján megjelenik, s tudatják: "Szép a rút és rút a szép", egészen addig, hogy Macbeth és Macduff magasztos kóruszengés közben papundeklibunkóval, félsötétben püföli egymást egy sírgödörben. A padló több üreget is rejt, melyek bárhol megnyílhatnak, elnyelhetik a legyilkoltak tetemét. Khell Csörsz néhány rozsdás fémfallal keríti az igény szerint variálható teret, jobboldalt egy haranglábféle is befogad holtakat. Szakács Györgyi a vészbanyákat szakadt rosszlányoknak öltözteti, a katonák barna és szürke, hosszú egyenköpenyeket viselnek, a királyi pompa aranysárga. A győztes Malcolm fehér eleganciája ironikusnak tetszik.
Kimért tárgyilagossággal halad előre a véres dráma. A történet annyira világos, jól követhető, hogy az indokok hézagossága is folyton kiviláglik. Hová siet Lady Macbeth, miért olyan sürgős neki a jóslat beteljesítése? Miért győzi meg oly könnyen az asszony a banyák jóslataiban addig vakon hívő férfit, hogy magának is tennie kell valamit az ígért koronáért? Mivel zsarolja az elszánt nő előbb még semmit tenni nem akaró férjét, mi lehet a szerelmi zsarolás hátterében? Zsámbéki Gábor rendezésének kétségtelen érdeme, hogy nem fedi el retorikával, szavalással, pszichologizáló részletezéssel e kérdéseket. De meg sem válaszolja őket. A cselekmény pőre balladai szaggatottságában áll a néző elé.
És zavarba is hozza. Hajduk Károly legalább két címszereplőt játszik el intelligens pontossággal. Lelkifurdalásos Macbethként az intellektuális gyilkos ösztöneiben bekövetkező bűnhődését, Raszkolnyikov vergődését jeleníti meg, a sorsát, végzetét dacosan vállaló királyként pedig Don Juant idézi fel. Fullajtár Andrea eszközei ezúttal alighanem önjáróvá lettek. Gyönyörűen szólaltatja meg az asszony hatalommániás elszántságát, még szebben az őrületét. A kettő között azonban nincs kapcsolat. A rengeteg vér, a folyamatos gyilkolódás indokolhatná az összeomlást, a rendezés azonban sajátosan stilizálja a brutális jeleneteket. Igazinak indulnak, aztán markírozásban végződnek. Banquo kikel a sírból, és testi valójában elfoglalja a trónt. A lázálom belső drámáját kínos társasági jelenet helyettesíti: a király nem találja a helyét, a királyné feszengve magyarázkodik. Ebbe még nem kell beleőrülni.
Bezerédi Zoltán öreg királya törékeny, naiv aggastyán, Banquo szerepében Mészáros Béla a késlekedő gyanakvást adja elő, Lengyel Ferenc Macduffnek nyers erőt tulajdonít, Kun Vilmos és Olsavszky Éva kettőse szépen szólaltatja meg a kisemberi távolságtartást, Haumann Péter a kapus hatásos magánszámával kívül marad az előadáson, de nem csak ő tehet róla. Rezes Judit sok kétséget hagy Lady Macduff jelleme iránt. A tragédiát dupla fenekű jóslataikkal elindító és továbbgörgető vészbanyák cinikus gonoszságát, játszi kegyetlenségét, ocsmány erotikáját összhangban adja Jordán Adél, Mészáros Piroska és Pálmai Anna.
Az új király igazságszolgáltatást és új rendszert meghirdető zárszavát kétszer is meghallgathatjuk a sunyin okos politikust adó Kovács Leheltől, pedig egyből is eléggé érthető. És másodszor sem jelent többet. Hacsak azt nem, hogy a rendezőnek is vannak kételyei az előadás átütő erejét illetően.
Népszabadság, 2008. március 17.