Koltai Tamás: Egy Schimmel(pfennig), egy Schilling
Előtte-utána - kritika
A Katona József Színház és a Krétakör közös produkciója előtt a színészek "civilben" jönnek-mennek a nézőtér melletti folyosón az előbbi társulat székhelyén, majd elszórtan beülnek a sorokba. Aha, mondja a gyakorlott néző, a szereplők eltörölték a rivaldát, jelzik, hogy közülünk valók, olyanok, mint mi. Ez már nem meglepetés. A meglepetés az, hogy végig így marad. Még ennél is nagyobb meglepetés - mert váratlan -, hogy amikor Törőcsik Mari rövid, sötétben elhangzó monológja után kivilágosodik, tükörszerű fólia takarja el a színpadnyílást, és visszatükrözi a nézőteret. Magunkat látjuk emelkedő szögben, jól megvilágítva. És ez is így marad. A színészek ültükben szólalnak meg, egymás mellől vagy távolabbi helyekről. Az elején keresni kell őket (halvány kopf plusz fényt ad a megszólalókra), később megszokjuk, ki hol ül, és gyorsabban rájuk találunk. A nézőtéri előadás tükörképét látjuk két órán át. Ha nem is a valóság barlangra vetülő árnyát, mint a zajló életnek háttal ülő Platón, de az eredeti másolatát.
Nem csak a színészek játszanak, mi is. Mi többet játszunk. Több eszközt használunk. A színészek mozdulatlanul, egyenes derékkal, előre szögezett pillantással ülnek, mi mocorgunk, tekintgetünk, köhécselünk, orrot fújunk, mobiltelefonunk után kapkodunk. Megfigyelhetjük egymást. A szfinx arcú híres írót, az unatkozó filmrendezőt, a rezervált lapszerkesztőt és a bennfentest, aki hátracsuklott fejjel alszik az első sorban. Most végképp érvényes, hogy minden előadás más, mert minden közönség láthatóan másképp játszik. És nemcsak a nézők figyelhetik meg egyenként a színészeket, a színészek ugyanezt tehetik velünk. Pariban vagyunk. Épp csak annyi, hogy mi nem szólalhatunk meg. Az volna a tökéletes előadás, ha megszólalhatnánk. Ha a nézők is beszélhetnének magukról, mint a színészek által megtestesített emberek, akik (lehetnének) ugyanolyanok, mint ők. Hiszen épp ez a föltételezése Roland Schimmelpfennig darabjának. Schilling Árpád rendezésének még inkább.
Az Előtte-utána című darab egyszerre próbálja megragadni a létezés banalitását és metafizikáját. Szereplő kvázi a tömegből véletlenül kiválogatott ember. Mintha filmkamera pásztázná a sokaságot, és esetlegesen rámutatna valakikre, akiket elkülönít a többiektől. Két, variálható típus jelenik meg: a magányos és a párkapcsolatban élő. Valójában az utóbbiak is magányosak, ez kiderül a monológjaikból. Ám Schimmelpfennig nem csak egyes szám első személyű (belső) monológokat ír. Néha a regényírók módján harmadik személyben beszél szereplőiről. Pontosabban a szereplők beszélnek magukról - távolságtartó módon - harmadik személyben. Dialógus is van a darabban, de viszonylag kevés; esetleg maga a harmadik személyben beszélő szereplő iktatja magát dialógusba egy-egy félmondattal. A szerkezet mozaikos, a szereplők némelyike vissza-visszatér, de van - például Csákányi Eszter -, aki csak egyszer szólal meg. A visszatérő szereplők közül egyesek arányos időközönként jelentkeznek, mások csak félidő után jutnak először szóhoz. Vannak, akik bár külön vonalat képviselnek, történetükkel kapcsolódnak más szereplőkhöz, és vannak, akik nem. Előfordul, hogy egy rövidebb rész megismétlődik, időben korábbról indulva. Van időtlen "emlékező" monológ, és vannak évek történéseit rögzítő párhuzamos monológok. Van hétköznapi sztori és szürreális képzeletjáték. Az írói technika mintha arra utazna, hogy szándékos szabálytalanságával, eklektikájával, szerkesztetlenségével leképezze a világ és a világról való gondolkodás keretbe, sémákba gyömöszölhetetlen sokszínűségét, végtelenségét, lényegében megragadhatatlanságát.
Törőcsik Mari egy hetvenéves asszony, aki gyerekkorán, általa elhagyott erőszakos férjén, rosszindulatú anyósán és antipatikus főnökén morfondíroz. Csákányi Eszter elmeséli, hogy mindennap hányféle női alakban éli le - a valóságos mellett - képzeletbeli életét. Lengyel Ferencnek az apai elvárás teljesíthetetlen, a feleségére várakozó Bánki Gergelynek a fürdőszoba ajtaja feltörhetetlen. Péterfy Borbála és Nagy Ervin egy lassan kihűlő alkalmi (szexuális) kapcsolat párhuzamos monológját mondják. A Péterfy Borbála játszotta nő előző kapcsolata, Terhes Sándor hasonló áldialógusban részletezi új (szexuális) viszonyát a Sárosdi Lilla megszemélyesítette nővel. Láng Annamária és Fekete Ernő egy zajos buliszituáció magányában gyakorolják egymás iránti gyűlöletüket. Szirtes Ági és Mucsi Zoltán egymást szeretve öregszenek, és elmélkednek a halálról - mint kiderül - több helyszínen, köztük egy temetésen. Történetesen az ő szobájukban romlik el a fűtés, ami alkalmat ad a két, mindig párban dolgozó szerelőnek, Elek Ferencnek és Katona Lászlónak, hogy űrtudománnyal múlassák munka közben az időt.
Ezekben a részletekben is, a többiben még inkább érezhető, hogy nem az optimális színházi megoldás részesei vagyunk. A létfilozófián, az egyedi lét előtti és utáni világkatasztrófán (hoppá! itt a cím megfejtése) akár egy bogarat látva is töprengeni képes, végül a faljárásban föloldódó Bezerédi Zoltánt megsegítené a valóságszövevény színpadi háttere. (Bár támasz nélkül is szépen, telített szünetekkel beszél, és amikor a kozmoszra utalva kijelenti, hogy nem vagyunk egyedül, az sűrű jelenlétünktől külön hangsúlyt kap.) Még inkább elkelne a vizuális mankó Scherer Péter köré, aki egy múzeumi képet szemlélve előbb maga is bekerül a képbe, s a viszszautat nem találva új életet kezd egy másik (mondjuk, virtuális) valóságban. A szürrealitás képi iróniája fokozhatná Valter Péter és Hajduk Károly különben igen jó incselkedését is; előbbi (Vajda Gergely zenéjére) operaáriává fejleszti egy légkörünkbe hatoló organizmus kevélykedését, utóbbi az űrkutató intelligens, önmegsemmisítő kíváncsiságának állít emléket. A fantázia elrugaszkodására fölhatalmazna a lakonikus szerzői szöveg (és Veress Anna hasonlóan racionális fordítása), Schilling él is a lehetőséggel, amikor a sötétben két templomos nénikét énekeltet az első sorban (dalolás után kimennek, először azt hisszük, csalódott nézők), Rezes Judit és Takátsy Péter sorközépi szinkronúszó-gyakorlatával helyettesíti a balett-táncosok turné utáni állapotának leírását (Frenák Pál koreográfiájára), a Szóoltár címmel jelzett részt pedig az elhangzott szövegekből készült montázzsal tölti ki, nyilván az egyéni sorsok emberi füllel hallhatatlan egyetemes kakofóniáját érzékeltetve.
És itt a probléma. Schimmelpfennig szövege kísérlet, hogy eljusson a köznapitól a transzcendensig, a banálistól a filozofikusig, az élet különböző minőségű - primitív és minőségi - szféráinak összehangolásáig. (Az előbbire Lengyel Ferenc "mandzsettagombos emberének" pornó-politikai akciófilm-paródiája, az utóbbira Bezerédi ezoterikus gondolkodója a példa.) Mindezt szövegcentrikusan teszi, a szó képzettársító erejében bízva, aminek nálunk, sajnos, nincs hagyománya, épp ezért meg kell teremteni. Volt már, hogy sikerült - teátrális rásegítés nélkül is, színpad és nézőtér mágikus csendjében. Most izgő-mozgó, indiszponált jelenlétünk öt perc után elmondta a magáét, attól kezdve zavaró. A kísérlet nem sikerült.
Élet és Irodalom, 2006. január 21.