Nánay István: A túlélés kálváriája
Knut Hamsun: Éhség - kritika
A direkt aktualizálás nagyon-nagyon távol áll Ascher Tamástól és a színháztól, a rendezőre jellemző ravasz rafináltsággal ható előadás mégis húsbavágóan időszerű, felkavar és szorongásra késztet.
Alig hiszem, hogy néhány tucatnál többen lennének, akik számon tartják az irodalmi Nobel-díjasokat. Azt például, hogy ki kapta a kitüntetést 1920-ban? S miért? Most a Kamra bemutatója kapcsán eszünkbe véshetjük: a norvég Knut Hamsun, s elsősorban prózaírói munkásságáért, mindenekelőtt az önéletrajzi ihletésű Éhség című regényéért, amit persze szintén nem sokan olvasgatnak manapság.
Pedig az 1890-es megjelenését követő fél évszázad során a nemzetközi munkásmozgalomban a szegények, a munkanélküliek életéről szóló alapműnek tekintették, és sok millióan olvasták. Máskülönben is Hamsun a század első felének egyik legelismertebb, legtöbbre tartott szerzője lett, akinek munkásságát Thomas Mann, Gorkij vagy G. B. Shaw elragadtatással méltatta. 1921-ben Hamvas Béla írt hosszú esszét az íróról, a Nyugat pedig hetvenedik születésnapján közölt köszöntő tanulmányt róla.
Megítélését azonban a II. világháború alatti tevékenysége megváltoztatta. Hamsun nyíltan kiállt Hitler nézetei mellett, írásaival támogatta Norvégia német megszállását, illetve Quislinget, a kinevezett helytartót. A kollaboránsok legtöbbjét 1945 után kivégezték, Hamsunt - érdemeire, korára és romló fizikai állapotára tekintettel - csak vagyonától fosztották meg, és élete hátralévő éveit házi őrizetben kellett leélnie. Irodalmi rehabilitálása születésének centenáriumán kezdődött, ennek nyomán jelent meg 1965-ben nálunk is sok év után megint az Éhség mindössze 19 600 példányban (ez a tűrt kategória 5-6 ezrénél több, de a kurrens regények 50-100, akár 200 ezréhez képest jóval kevesebb volt).
Az egyes szám első személyben írt regény főhőse nyomorgó fiatalember, aki újságírásból próbál megélni, de hébe-hóba elfogadott cikkeiből se lakásra, se ruhára, se betevő falatra nem futja. Éhségtől gyötörve és elgyöngülve kódorog Kristiana (Oslo) utcáin, s mindent megtesz a túlélésért. Bár a leépülés egyes fázisai pontosan nyomon kísérhetők, Hamsun nem szocio-vagy dokumentumregényt írt. Az éhező kóborlásai során számos emberrel találkozik, különböző helyzetekbe kerül, s hogy e szituációkban megőrizhesse emberi méltóságát, szerepjátékokba menekül, mindig másnak adja ki magát, utolsó filléreiből jótékonykodik, s mindeközben próbál írni, azaz az alkotás kínjairól is képet kapunk. Zaklatott, a képzelgések, álmodozások és a valóság határvidékeit megjáró, félig-meddig hajléktalan ember lírai vallomása e mű.
Mint annyi híres epikus alkotást, az Éhséget is felfedezte a film és a színház. 1939-ben született az a feldolgozás, amelyben a francia színházi élet két korszakos alkotója, Jean Louis Barrault és Roger Blin játszott. 1965-ben Henning Carlsen dán filmet forgatott a regényből, s Norvégiában az író születésének 150. évfordulója alkalmából több színpadi változat született, sőt, Jon Fosse az éhező fiatalember által Yilajalinak nevezett női főszereplőről írt drámát. E sorba illeszkedik a Kamra bemutatója.
Az adaptálást Forgách András végezte. Meglehetősen pontosan követi a cselekményt, megtartja a fiatalember pokoljárásának stációit, és remekül tömöríti a vallomásos önreflexiókat, ezáltal szerencsés arány jön létre a monologikus és az interakivitásra épülő epizódok között. A főszereplő egyértelműen a szerző, azaz Knut Pedersen lett (aki írói nevét gyerekkorának helyszínéről, Hamsund falucskáról választotta), s Forgách a regény befejezésével - a fiatalember elszegődik egy hajóra - ellentétben a történet végét függőben hagyja. A drámai szöveg azt is képes nagyon érzékenyen érzékeltetni, hogy az író és maga a mű hidat jelent az oroszok, mindenekelőtt Dosztojevszkij és Kafka között. Az előadást nézve nem lehet nem gondolni Gogol "őrültjére", illetve Josef K-ra vagy Gregor Samsára.
Ez persze Ascher Tamás rendezésének is köszönhető. A Kamra hosszanti oldalát foglalja el az elnyújtott színpad, amelyet egy város síkba kiterített képét idéző, ajtókkal, fiókokkal, ablakocskákkal tagolt fal zár le. Az üres színpad elsődlegesen Pedersen helykeresésének a tere, de fiókszerűen kihúzható asztallal, székekkel, ággyal belső tereket is létre lehet hozni benne. A főszereplő kimegy az egyik ajtón - azaz elhagyja az utcát -, s amikor egy másikon visszajön, már egy szobába, ivóba, szerkesztőségbe vagy zálogházba lép be. Khell Zsolt díszletében feszes tempóban, gördülékenyen bonyolódik a roppant sok epizódra szabdalt, mégis egységesnek ható történetet. A színészek - Keresztes Tamás, Mészáros Béla, Fullajtár Andrea, Bezerédi Zoltán, Elek Ferenc, Kun Vilmos, Szirtes Ági, Tenki Réka, Vesztl Zsófi, Czakó Klára - percek alatt változnak át egyik figurából a másikba; ebben nem kis szerepe van Szakács Györgyi karaktereket kiemelő ruháinak is. Mivel a főhőssel történő eseményeket az ő szemszögéből látjuk, ezek az alakok kissé elrajzoltak.
Az előadás középpontjában természetesen Knut Pedersen áll, akit Hajduk Károly játszik. Első, néma jelenetében mindent megtudunk az éhezőről. Hajduk ingben, félig felhúzott nadrágban be(azaz valahonnan ki)penderül a színpadra, és miközben földre dobált göncei közül felveszi a később fontos szerepet játszó mellényét, felölti kopott fekete zakóját, a sarokban lévő csapból vizet ereszt, megmossa arcát, ingén keresztül a hónalját, bevizezi csapzott haját, és megnedvesítéssel elfogadhatóbbá teszi kikopott térdű nadrágját, felveszi drótkeretes szemüvegét s hóna alá csapja nyűtt pokrócát, teljes személyleírást ad Pedersenről, érzékelteti helyzetét. Egyetlen epizódban a regény többtíz oldala sűrűsödött össze. Hajduk alakításában természetesek a monologikus és a párbeszédes jelenetek közötti átmenetek, nem választja el ezeket, az egyik a másikból következik. Van valami őrület a figurában, valami eszelősség, különösen, amikor a drámáját írja, vagy amikor a hernyólét gondolatával küszködik, ugyanakkor az abszurditás sem idegen tőle.
Ascher és Hajduk elkerüli a drámázást, s az egészében nyomasztó történetet legtöbbször finom humorral oldják, illetve ellenpontozzák. Amikor Pedersen például csontot kunyerál, ezt úgy teszi, mintha a pórázát rángató kutyájának kellene, de amikor a színész a cupákon maradt húscafatokat próbálja lerágni, az előadás legtragikusabb és gyomorszorítóbb pillanata születik meg. Ezt erősíti a - többnyire helyszín-érzékeltetésre szolgáló - hangkulissza is, amely ez esetben az állati cuppogás alájátszásával jelzi, hogy a főhős milyen mélypontra került.
Hamsun művének ismeretében kézenfekvőnek tűnhetne, hogy a produkció közvetlenül reflektáljon jelenünkre, azaz a hajléktalanokról, a lecsúszás veszélyéről, a túlélési technikákról, a szegénységről szóljon. Az ilyenfajta aktualizálás természetesen nagyon-nagyon távol áll Ascher Tamástól és a színháztól, a rendezőre jellemző ravasz rafináltsággal ható előadás mégis húsbavágóan időszerű, felkavar és szorongásra késztet.
Kultúra.hu, 2009. április 26.