Helmeczi Hédi: A haláltánc rutinja

Commedia dell'arte - kritika

A Commedia dell'arte első felvonása csapnivaló. Régen írtam már le ilyen kategorikusan valamit, de régen is éreztem ezt valamiről ennyire egyértelműen. Már maga az ötlet is érdektelen, süt belőle a mondanivaló hiánya: színészeket látunk próbálni, mindenki hoz egy típust - tudom, a tipi fissiket -, de az eredmény semmitmondó, közhelyes. A fent említett műfajra jelenkori variációkat gyártani csak valamilyen szenvedéllyel, erős indokkal érdemes, de úgy tűnik Bozsik üres tekintettel mered a véletlenül kezébe akadó játékra, és semmi nem jut róla eszébe, csak az, hogy kezdeni kellene vele valamit, mert hátha szépen csillogna, ha egy kicsit felfényesítené. Sajnos ez nem sikerült, mert annyi nem elég a tipi fissik életre keltéséhez, hogy belökjük őket egy próbaterembe, ahol az őket játszó színészek kínjukban felsorolják azokat a közhelyeket, amelyek eszükbe juthatnak a díváról, a szívtipróról, a balfékről vagy az apatikus orvosról, mert mindeközben nincs víz a hajó alatt. Nincsenek jól megírt, feszes jelenetek, lógnak a levegőben, és amit a színészek kínjukban színpadra rögtönöznek, az hajánál fogva előrángatott és izzadságszagú.

Hol a dramaturg? - kiáltanám, és ekkor a dramaturgnak eszébe jutnak a Gyagilev-balettek. Örülök, hogy vége a próbatermi kínlódásnak, de nem zökkenőmentes az átállás, mert az az előadás, amit most hátulról látunk, más, mint amit az előbb próbáltak. A színészek a Petruska jelmezébe öltöznek, és mi azt az esetlenkedést látjuk, ami a színpad hátterében, azaz bár nekünk háttal, de mégis hozzánk közelebb játszódik le. A színpad oldalsó részén van egy tévé, amely azt mutatja, mi látható a velünk szemben ülő "hullámpapír-nézők" szemszögéből. Az a benyomásom, mintha ők is egy zavaros és össze-vissza koreográfiát látnának, amelyben a háttérben kavargó táncosok megkomponálatlan halmazokba rendeződnek, az előtérben pedig általában csak egy szereplő ugrál, a többieket teljesen kitakarva.

A szünet utáni második felvonás, hál’istennek nem az első felvonást ragozza tovább, a szereplők groteszk haláltáncot adnak elő egy koporsó körül, ugyanabban a maszkban, fehér klepetusban. Halott nincs, akit siratnak, még él: jó kis stílusjáték ez, Bozsik magabiztos rutinja látszik rajta. Érzem, amit az olvasó gondol: türelmetlen a recenzens. Próbálkozom én, hogy végre valami jót is írjak, hogy végre elröpüljön velem az anyag, valahogy úgy, ahogy a koreográfus/rendező ülhetett az olasz komédiák gazdag hagyománya fölött, és várta ugyanezt. Hogy kezdjen már el magától szaladni az, ami egyelőre formátlanul gomolyog előtte ígéretesen, de akárhogy próbálkozik is, az egészen érezhető a gravitáció, az előadás nem repül, csak nyúlik, bár Vati Tamás körül néha megmozdul a levegő, sőt olykor kavarog. A halál leheletének kellene megcsapnia, ezek körül a groteszk, görbe orral ellátott figurák körül kellene ennek lebegnie, súlyosan és fullasztóan, a komédiázás pedig elhessenthetné egy-egy pillanatig, de a helyébe is csak ugyanaz ömlene. Nincs igazán megágyazva ennek a súlyos halálos leheletnek - gondoljunk az első felvonásra. Az előadásnak tehát leginkább dramaturgiai gyengéi vannak, ami így egy stílus finomkodó felidézése marad, azzal pedig nem lehet igazán felkavarni a levegőt, csak rutint megcsillogtatni. Legalább az csillog.

Kontextus.hu