M.G.P.: Így él a világ
William Congreve: Így él a világ - kritika
"A színdarab aktualitásából mit sem vesztett az időközben eltelt háromszáz év alatt" – írja a Katona József Színház reklámja. Tévesen. William Congreve tökéletesen elvesztette időszerűségét, amióta 1700-ban megbukott a Lincoln’s Inn Field-ben. Kiment a divatból. Nem játszották.
Pedig 1959-ben megjelent magyarul Kéry László (és a verses részek Gergely Ágnes) fordításában. A kutya sem mutatta be. Nem volt aktuális. Most lett újra időszerű. A Katona József Színház érzékenyen észrevette: olyan, mintha ma írták volna – csak jobb. (Különös, Händel közelmúltban bemutatott Semele operájának librettója is Congreve tollából való.)
William Congreve az egyetlen a nagy angol szatirikusok közül, aki nem Írországban született. Persze ír iskolába járt, a dublini Trinity College-ba, Swift iskolapajtásaként. Komédiaszerzői sikereinek Jeremy Collier tiszteletes vetett véget. Az angol színpad erkölcstelen és profán voltáról írt röpirata rátámadt a züllöttséget önfeledten züllöttségnek ábrázolás, a cinizmust gúnyosan cinizmusként fölmutatás, és az erkölcstelenséget erkölcsössé fényezés gyakorlatának. Áradtak az erkölcsnemesítő pityeregtető-darabok.
Congreve az Így él a világ bukásával befejezte színpadi szerzőségét. Élete végén – fölteszem: világnézeti dacból – megsüketült.
Zsámbéki ifjú rendezőként az Egyetemi Színpadon már választott a kor vígjátékíró-kvintettjéből: Farquhar: A toborzótiszt komédiáját vitte színre. Gyanítandó Congreve mögött is az ő döntése mozgott.
Khell Zsolt rekeszes díszlettere és Szakács Györgyi jelmezei Hogarth-hatást keltenek a színpadon. Hogarth volt a kor színházi riportere, divatrajzolója, portretistája, és szociológiai fölmérője. Mintha egy megszólaló rézkarcot látnánk a rokokó szatirikus lapjai közül. Külön emeljük ki a szereplők parókáinak erősen jellemző, gondos elkészítését. Valóságos hajrevüvel villog a fodrásztár.
Varró Dániel fordítása megtalálja az egyensúlyt a költői és a frivol, a lendületes és az anakronisztikus közt.
A Lincoln’s Inn Field-beli hűvös fogadtatás megismétlődött a Katona József bemutatóján. Nem a végén. A szünetben szökdösött a premierközönség. Mindenki undok a darabban. Alantas. Csélcsap. Hazug. Züllötten cinikus. Szégyentelenül erkölcstelen. Sehol egy tisztességével megnyugtató derék ember. Ennyi derűs utálatos alak elviselhetetlen színházi kihívás. (Ki is mentek az utcára). A humorban is vannak határok. Pedig ma is így él a világ. A Dicsőséges Forradalom utáni restauráció züllöttsége idegesítően ismerős.
A szellemesség, mint társadalmi jelenség ólomcsizmákban csoszog napjainkban a Parlamenttől a televízióig. A szurkálások és döfések nem a fejre akarnak hatni, az alfelet célozzák meg. Az iróniára némák a színészek és nagyothallók a nézők (meg a kritikusok). Kimúlt színészetünkből a tisztán artikulált, sebes beszéd, a csattanós riposzt, az elegáns poentírozás. A kétértelműség kétségbe ejt.
Ascher Tamás színpadi biztonsággal kajánul karikírozza a 18. századi színpadot, a nézővel fraternizáló kapcsolattartást, ahol természetes módon beavatják a cselszövénybe és szándékaik alsó rétegeibe a közönséget. Miközben megteremti a természetes magatartásokat, bő kedvvel engedélyezi a vaskosabb színészi eszközöket.
Fekete Ernő nagy biztonsággal siklik át a vonzó-taszító, kedves szörnyeteg Mirabell szerepén. Schiller-hősként térdel csábítóként. A vén csoroszlyának érzékien kezet csókol, közben lángot vet szeme. Élvezetet talál Varró Dániel szövegében, gyönyörűséggel hadarja a házassági szerződés előírásait, örömét leli az epilógusban.
Az Örkény Színháztól kölcsönkapott Kerekes Éva meg Ónodi Eszter gyilkos-mosolyú, asztal alatti párbajozó tőrdöfködései Congreve-et leginkább telibe találó percei az előadásnak. Kiss Eszter jobbmellére ragasztott „legyecskével" fakóbban vív mondataival. Bán János különösen az első részben túlontúl tisztában van vele, hogy vígjátékot játszik, és vicceseket beszél. Ettől lomhává válik szerepe ritmusa.
Bodnár Erika mély lélegzettel átugrott az „öreg komika" hálás szerepkörébe. Karikírozottan öregíti még magát, ahelyett, hogy buzgón igyekezne fiatalabbnak látszani szerepbeli koránál. Bezerédi Zoltán nagy lendülettel és nagy gyakorlattal trappol bele csizmás vidéki rokonként a divatos szalonba.
Elek Ferenc kezdi visszanyerni igazi kedélyét, noha bátrabban indítja szerepét, mint végzi. Hajduk Károly túlrajzolt rokokó ficsúrt mintáz. Túlmozgásos kényeskedésével leplezi alsóbbrendűségi szorongását. Jó ideig úgy rémlett, Takátsy Péter is keresztülment a színen, de lehetett szemkáprázás. Végre azután angol faarccal előadott pimasz vetkőzőszáma a csábítási jelenetben igazolja, valóban játszik az előadásban.
Pelsőczy Réka a szubrett-szobalány színpadi hagyományának teljes kelléktárát birtokolja.
Valahányszor a szín hátterében keresztülmegy egy dongalábú, dohogó cseléd, clavecinen akkordokkal szemtelenkedő háziszolga, mulya inas, biztosak lehetünk benne: Keresztes Tamás az. Növeli a színpadi tömeget Tóth Anita, aki először úgy fest főkötője alá bújtan, mint a Déltengeri Társaság kakaóreklámjának flamand ízlésű etikettje, majd Hogarth A festő szolgálói megtestesülései. Gyorsöltözéssel hol álnokul álmélkodó komorna, hol pedig szőrmók, alaktalan rongycsomó a háttérben, de szabatosan beáll Bányai Tamás rafinált színpad-fenéket sötétítő-világító pászmájába kajánul riadt tekintetét érvényesíteni.
Lázár Vilmos kísérőzenéje egykorú kecsű hangszereket és dallamokat kínál, a felvonásosok közzenéjében Vajdai Vilmos zenei konzultánsként kortársi ritmusokat diktál.
Magyar Színházi Portál, 2005. 04. 24.