Stuber AndreA: Föl, Föl
Szigarjev: Fekete tej - kritika
Jó szórakozást! Van abban valami kedvesen bizarr, hogy ezzel szokták a Kamra jegyszedői a nézőket bebocsátani, illetve lebocsátani a lépcsőn. nem mintha a szórakozás lenne az adekvát kifejezés, hiszen ebben a már-már kényelmessé konszolidálódott pincében legtöbbször a nyomasztó valósággal szembesülünk. A Fekete tej esetében már maga a színházi “foyer” is a mai vagy inkább a tegnapról itt maradt Oroszországba visz. Cirill betűs felirat jelzi a férfivécét, a szolgálati bejáratot, fodrászatot hirdet a nézőtér ajtaja fölötti tábla. Az odavezető út pedig fényképekkel van övezve. A rendező Gothár Péter 2003-ban készített felvételeket a színdarabéhoz hasonló orosz helyszíneken: koszlott pályaudvarokon, bisztrókban, szélfútta tereken. A fali tárlókban sivár életképek, lehangoló tájak emberekkel. (Ki van téve egyébként egy süteményes étlap is, amelyen Gothár baráti figyelmességgel megjelölte az Eszter hauz nevű tortát.) A fotók mindenesetre megágyaznak a színdarabnak, s mindjárt igazolják is, hogy Gothár mint díszletervező és Kovács Andrea jelmeztervező pontosan rekonstruálta a valóságot, akár a lepusztult vasútállomáson málladozó falragaszokat, akár a csencselő utasok nagy, kockás táskáját tekintjük.
A világ kietlen, az élet kilátástalan, az emberek hitványak és/vagy szerencsétlenek - hozzávetőleg ebben foglalható össze Vaszilij Szigarjev Fekete tej című művének lényege. A fiatal orosz író egy szép hosszú irodalmi vonulatba illeszkedik, amely nagyjából a XVII. századi Avvakum Petrovicstól Kapnyiszton, Ragyiscseven, Gogolon, Gorkijon át eltart Jerofejevig és azon túl. (A düh és a részvét fokozatai különbözőek.)
Az előadás úgy kezdődik, hogy rögtön nagy kedvünk támad inkább az orosz verzióval találkozni. A szerző bevezetőjét ugyanis egy orosz és egy magyar statiszta mondja el, ki-ki az anyanyelvén, és összehasonlíthatatlanul keresetlenebb, ízesebb és jelentékenyebb az orosz fél. De hamar javítunk: behurcolkodik az állomásra a mi Kocsis Gergelyünk, tekintetével végigkísér egy elrobogó vonatot. És hát Kocsis hihetetlenül jól tudja a szemét járatni a láthatatlan vagonokon. Rögtön megérkezik Szantner Anna is, aki igazi szláv plazacicának látszik erős sminkjével, felcsatolt hajával, csinos kimenőszerkójával. Vészesen nagy a hasa - ez akut problémát ígér. Hamar megtudjuk a fiatalokról, hogy összetartoznak, és nagyon nem idevalósiak. Moszkvából jöttek, toastmakereket sóznak el itt és az ehhez hasonló koszfészkekben.
Mármost a koszfészek az én szolid, szemérmes kifejezésem, mert ők maguk - a Tompa Andrea fordítását továbbvivő Parti Nagy Lajos nyomán - Szaratovnak, Genyovónak, Mucsapicsának és hasonlóknak nevezik a helyet. A fiúnak és (főleg) a lánynak Szigarjevnél is van saját, nem is szellemtelen szlengje, de Parti Nagy ezt a maga jellegzetes módján felturbózta, megcsavarintotta, leleményezte, s kiterjesztette utcanyelvi sziporkáit a többi szereplőre is, minekutána mindenki sok-sok vicceset mond. (Ez rá is nyomja bélyegét az előadásra.)
A pár szép pénzt kaszált a környéken a kenyérpirítóval, indulna végre haza. Csakhogy itt nagyon ritkán áll meg vonat. Míg kényszerűen, kelletlenül várakoznak, nyüglődnek és civódnak, mindenféle népekkel találkoznak. Először is egy emberi ronccsal, aki groteszk mellszobornak látszik a nézőtérről. Az Ujlaki Dénes által harmadolt figura - sejtelmem sincs, hová lettek színész a lábai! - voltaképp mindössze agyérmelegítő usánkából, feketére koszolódott arcból, megfakult bajuszból és vodkáért kinyúló csápszerű karokból áll. Egy kitárulkozóbb pillanatában felénk fordul, parafrazálja Hamlet nagymonológjának egy részletet (Parti Nagytól eredő szöveg ez is), majd elénekli a Puszty vszigdá búgyet szolnce kezdetű dalocskát, amelyet akár a Hair-végi Let the Sunshine in szovjet változatának is tekinthetünk.
Azután a pénztárfülkéből előkerül Szirtes Ági, az élelmes vasúti alkalmazott, aki jegyeket ad, üzletel, vodkát kotyvaszt gyakorlatilag bármilyen alapanyagból, és rendet vág. (Riszanova - mondja megvetően és partinagyul a fővárosi lánynak.) Amikor egy figura számára a talpon maradás a tét, abban Szirtes Ági verhetetlen. Ljusza nénije kétségbeesés szülte energiákat áraszt magából, nyersen harsog és csikorgósan nevet, s egyszerre szánnivaló meg szívszorító, ahogy dühödt elszántsággal élni akar, legalább egy kicsit jobban, mint a többi boldogtalan.
Kisvártatva beóvatlankodik a színre Csomós Mari mint bugyolált öregasszony, kezében spárgán fityeg a megvásárolt, s máris megbánt kenyérpirító. (Te kemikália! - veti oda a pénztárosnőnek. - Meghalt az öregem, annyit se szólt, hogy Seremetyevo - mondja később, szintén partinagyul.) A színésznő körülbelül azt a réveteg, mólés hangot használja, amelyet még A születésnap Radnóti-beli elődásához fejlesztett ki Gothárnak, s amely visszacsengett A kripliben is. Csomós Petrovnája szeretné az ifjú kereskedőknél visszacserélni az árut pénzre. Nem lesz szerencséje. De jön utána hasonló szándékkal egy egész csapat letarolt külsejű ember, a magasra emelt kezekben a bontatlan doboz, mint valami munkásmozgalmi embléma virít. Mind megvették a szerkentyűt, amelyről azt sem igen tudják, mire való, és ha mégis, hát áram híján úgysem használható. A fiatalok - a hiszékenység vámszedői, ez volt annak idején a Kék fény szavajárása - jól megvágták a tudatlan parasztokat. Most még egyszer lenyomják a betanult marketingszöveget, azután útjukra bocsátják a reklamálókat: menjenek isten hírével meg a kenyérpirítóval. A nekibuzdult brigád hiába számít a szocializmusból visszamaradt vezetőjére - akit Lengyel Ferenc nagyjából a komszomolista korú Ho Si Minh külsejével formál meghatóan tehetetlenné - kulloghatnak haza mind. (Kútba mérgezted büszke orosz népünket!... Te kabuli szopósmedve! - szitkozódik Lengyel Ferenc Misenykája igazi Parti Nagy Lajos-i slágfertigséggel.)
Mindeközben alkalmunk van megfigyelni a két, markáns alakítást nyújtó fiatal színészt. Szantner Anna Surája a kelleténél nem tenyérbe mászóbb, közönségesebb és nyafkább. Az a típus, amelyik egyfolytában megéli, és bármikor kihasználja női mivoltát, ugyanakkor van benne elég spiritusz ahhoz, hogy adott helyzetben átvegye az irányítást. Kocsis Gergely Ljovcsikja szintén nem egysíkú figura: nézhetnénk éppen papucsférjnek is, de csak addig lehet fát vágni a hátán, amíg ki nem húzza magát, s akkor egyszerre tud ijesztően agresszív és imponálóan határozott lenni. S bár érzéketlennek mutatkozik az emberi nyomorúság dömpingje láttán, mégsem egészen közönyös, hiszen Petrovnának éppenséggel visszaadná a pénzt. Együttérzés ugyan nincs benne, de tanúsít némi figyelmet a felbukkanó emberek iránt. Vagy legalább tud úgy tenni, mint aki figyel. Egyszóval akármilyen szimpla fickó Kocsis Ljovcsikja, mégis hihetően bonyolult. Surával való kapcsolata nyilván nélkülözi a lelkizős mélységeket, de bizonyára mindkét fél számára megfelel az ún. maga módján való szeretés, ráadásul a viszonyukban ott bujkál a bizsergető alapfeszültséget biztosító, folyamatos dominanciaharc.
Az első rész végén magzatvíz formájában beüt a mennykő. Sura tehát ezen a helyen fogja világra hozni gyermekét - bár valószínűleg jobb szeretné, ha a baba inkább bent maradna. A szünetben, amíg mi nézők épp mással vagyunk elfoglalva, nemcsak hogy megszül, de teljes fordulat áll be a stílusában, a preferenciáiban, egyáltalán: egész szemléletében. Amikor viszontlátjuk őt a második felvonás elején, azonnal szembetűnik a változás. Egy természetes, egyszerű leányka jön be a pénztárosnőtől kölcsön kapott állami vasutas egyenkardigánban. Szantner Annának az előadásban eddig inkább csak sminkje volt (bár az szépen amortizálódott az első rész végére), mostanra arca lett. Festetlen arc, letisztult vonások, esengő tekintet. Bertalan Ágnes áll mellette, mint jóasszony, ő fogadta be, gondozta, segítette a vajúdó nőt, aki nála lett anyává. Bertalan Ágnes Pása Lavrentyevája jóval fiatalabb, mint a szerzőé, emiatt itt még erősebb és a közegtől elütőbb a szereplő támasz jellege, biztos hite, elzsolozsmázott élettapasztalata. Némi megzakkantságnak van ez itt beállítva; a színésznő olykor kábán elrévedezik, színtelen ajkait némán mozgatva alighanem az Istennel folytat privát tárgyalásokat. Remekül csinálja Bertalan Ágnes, tompa hangsúlyokkal, beszédes elhallgatásokkal, de azért akkor velőtrázó igazán, amikor kivilágosodva felénk fordul, s érzelemmentesen közli: ötöt szültem, ötöt örökbe fogadtam, sose szabadulok tőlük!
Sura szülés közben meglátta az Istent, s most változtatni akar az életén. Abbahagyná a pénz utáni hajszát, a pörgést, a nyomulást. Itt szeretne letelepedni, megvenni egy viskót, rendbe hozni a fűrésztelepet, s ezek között az egyszerű, jó szándékú, segítőkész emberek között nevelni fel a kislányát. Ljovcsikban - mondanunk sem kell talán - kevés a fogadókészség felesége új életprogramja iránt, és akkor még enyhén fogalmaztunk. Hogy mi lesz a megoldás, lesz-e egyáltalán, az maradjon meglepetés.
Lendületes, sűrű előadás. Sokat nevettünk rajta. Annyit, hogy közben nem vettük észre, van-e Gothár Péternek jajszava, fáj-e szíve ezekért a hősökért.