Koltai Tamás: Koszorúval a fején
Ibsen: Hedda Gabler - kritika
Akkor kezdődik el a Hedda Gabler előadása a Katonában, amikor Ejlert Lövborg szerepében Fekete Ernő színpadra lép. Ami addig történik, az kellemes - eltekintve az első jelenetek karitatív társulati erőfeszítéseitől a szöveghelyzet konszolidálására -, de nehezen értelmezhető. Nem tudni, mivel fogja fölkelteni az érdeklődésünket az a pikírt nő a címszerepben, aki értesülvén, hogy férje és volt ideálja futóversenyszerűen küzd meg egy professzori állásért, kihívó kontraposztba áll a színpad közepén, s leeresztett vállal, leereszkedő hangsúllyal odaveti: "Feszülten várom az eredményt." A mozdulat és a hang olyan kelletlen, hogy emblematikussá teszi a hat hónapos nászútjáról visszatért (mellesleg állapotos) fiatalasszony közömbösségét, majdhogynem életuntságát. Forgószélnek kell kerekednie, hogy Básti Juli Heddája kimozduljon megvető bisszigségéből.
A forgószél Fekete Lövborgja. Mintha egy skandináv alternatív filmklubból vagy anarchista írószövetségből jönne, egzaltáltan, fölfésült világosbarna hajjal, tömött bajusszal, ing nélkül viselt kötött garbóban, lengő kabátszárnyakkal, zsebből kilógó sállal, hosszított orrú cipőben. Betévedt ifjú avantgárdista idült nyárspolgárok között. Elszállt művész-értelmiségi egy Sjöberg- vagy Bergman-filmből, az ember fölszisszen, amikor magyarul szólal meg.
Gothár Péter rajta (és az Elvstednét játszó Kiss Eszteren) kívül egy generációval föltornázta a szereposztást, és ez azért aggályos, mert Ibsen drámájának szereplői harminc körüli életkezdők, akiknek konfliktusai nem azonosak derékbatört egzisztenciákéval. Nem mintha az életkor minden esetben perdöntő volna az életkonfliktusok megítélését illetően - száz év alatt különben is kitolódott a fiatalság határa -, de a Hedda Gablerben a címszereplő tábornoklány türelmetlenül, csaknem kapkodóan sikerorientált életstratégiája közvetlenül kapcsolódik a korai, elsietett döntésekhez. Mint amilyen a megfutamodás Lövborgtól, az önsorsrontó tehetségtől és a hirtelen házasság a gyors karriert ígérő, közepes Tesmannal. Ők hárman - s még ott egy negyedik is: az elzüllött Lövborgot fölkaroló, áldozatos Elvstedné - azonos generációt képviselnek. Azonos konfliktust dolgoznak föl különféleképpen. A különbség az életstratégiában és a személyiség formátumában nyilvánul meg. Azonos típusú szereplők eltérő szuverenitásigénye és konfliktuskezelő mechanizmusa - ez az, ami máig érvényes Ibsen amúgy avulásnak induló darabjában. (Már ami a korhoz kötött magatartás- és beszédmintákat illeti.)
Hedda Gabler drámája az önmegvalósítás csődjének a drámája. Egy szabad szellem, akiben nincs meg "az alkotás démona", de az önfeláldozásé sem, hogy életét ahhoz a tékozló tehetséghez kösse, akivel megoszthatná a "közös sóvárgást az élet után". Mikor azután sem saját gyávaságát nem bírja elviselni, sem azt, hogy képtelen "döntő befolyással lenni egy ember sorsára" (azaz nem tudja kiszakítani egy másik nő karjaiból), akkor pusztító energiái kerekednek felül. S mielőtt még egy szerelmi zsaroló is a hatalmába kerítené, inkább az önpusztítást választja. Amit Lövborggal nem tudott elérni, azt ő maga eléri a halálban: "visszanyeri a hatalmat önmaga fölött".
Básti Juli és Gothár Heddájában már inkább csak undor maradt. Básti viszolyogva nézi Tesman papucsát, megvetéssel beszél róla, és öklendezve hozza a tudomására, hogy gyereket vár tőle. A (jogos) megvetés mögött az ideálok hiánya rejlik. A színésznő és a rendező nem hisz az ibseni "ítélőszék" pátoszában vagy abban, hogy azt ma el lehet játszani. A dramaturgiai műhely még Kúnos László mai köznyelvhez igazított, új fordítását is dagályosnak találta; "levett" belőle (pedig micsoda poén, hogy Tesman szerint a volt ideálja kéziratát a lángokba hajító Hedda lángolva szereti őt), és megtoldotta "Bermuda-háromszög" típusú fordulatokkal.
Básti fanyar egyénisége gúnyt űz Hedda ideáiból. Meghatározó pillanat, amikor ironikusan említi, hogy Lövborg "koszorúval a fején" kerül ki a férfimuriból. Ez a kitétel az eredetiben ötször (az előadásban kétszer) szerepel, és Hedda akarnok eszményének pátoszát fejezi ki. Ha ő maga sem hisz benne, csak kaján bosszúálló. Az is erre vall, hogy az előadásban habozik egy másodpercig, mit adjon oda a csődöt mondott Lövborgnak, elveszettnek hitt kéziratát vagy az öngyilkosságra fölhívó pisztolyt. Hiába a jelképes gesztus - emlékül lekanyarítja a sálat a halálba indított férfiról -, ha a kívánt halántéklövés helyett még mindig "megfelelő" mell-lövés hallatán ajkbigygyesztő "az is jó"-val reagál. Hol van akkor az összeomlás a profán ágyéklövés hírére? Básti Juli kitűnő színésznő, perfekt világmegvetéssel játszik - még a magas sarkú cipőt is úgy veszi át a kandi Brack bíró szeme láttára, hogy igazolja máshol említett undorát a bokavillanásokra áhító férfitekintetektől -, csak az a kérdés, ez az izgalommentes, fád hölgyemény miért érdekeljen minket? Mitől lesz tragikus, hogy végül a homlokához emelve is elsüti kedvenc játékszerét, az ibseni instrukcióhoz képest gyakrabban előszedett - az előző jelenetben gondos előrelátással a zongorához szállított - pisztolyt? Az üvegajtóra fröccsenő vértől?
Színvonalas előadás a Katonáé. Gothár ajtó-ablak-veranda-, valamint Székely László- és Khell Zsolt-elemekből stilizált-realista teret tervezett (vasoszlopból kettővel több van a kelleténél). Kovács Andrea jelmezei vegyesek, Básti Julit slamposan öltözteti, mulatságos gyászhálóval, Kiss Esztert egy őszi divatmagazinból, a férfiak viszont hordható ruhákat viselnek. A játék a többszereplős, dinamikus jelenetekben teljesedik ki; a puncskínálás Tesman és Brack különböző indítékú kajánságával, Hedda hergelő, Elvstedné elhárító akcióival, Lövborg lázadás és megalkuvás közti hánykódásával - az előszínpad és a hátsó színpad történéseinek egybehullámzó ritmusával, a tárgyak: pohár, törlőruha, puncskanál, zsúrkocsi használatával - a dráma kivételes lehetőségeit és a rendező kivételes képességeit igazolja.
A színészi munka erős, de a szándékoltan naturális "összebeszéltetés" kidolgozására mintha nem jutott volna idő. Máté Gábor nyárspolgárian gerinctelen Tesman (részegjelenet-jutalomjátékkal), Haumann Péter ördögien célirányos Brack doktor (ő is megmutatja, hogyan kell merevrészegen átmenni a színpadon), Fekete Ernő egzaltált és menthetetlen Lövborg, a komoly feladatokra érett Kiss Eszter alázatosan egyszerű Elvstedné, Olsavszky Éva a megfelelés félelmétől motivált Berte cseléd.
A vége csak egy pisztolylövés. "Megváltás tudni, hogy még létezik ezen a világon szabad és bátor cselekedet", mondta Hedda, amikor még azt hitte, hogy Lövborg az ő eszményei szerint halt meg. De az is csak egy pisztolylövés volt. Nincs megváltás. Alighanem ez az üzenet.
Élet és irodalom, XLVI. évfolyam 7. szám, 2002. február 15.