Koltai Tamás: Focizik az isten
Euripidész: Bakkhánsnők - kritika
Fekete Ernő úgy áll, mint egy reneszánsz szobor. Mint Cellini Perszeusza, aki a Medúza levágott fejét tartja a magasba. Fekete Ernő dzsörzékosztümöt és magas sarkú szandált visel, ő ugyanis Agaué, az anya, aki hiszterizált révületében önkezével szaggatta szét fia, Pentheusz testét. Pentheusz fejét egy vekni kenyér helyettesíti. Fekete Ernő, miután körbekopogott cipősarkain és eközben lassú szenvedéllyel szétmorzsolta a kenyeret, útja végén kissé kontraposztos pózba áll, csípőjét kinyomja, s karját nyújtva, győzelmi jelként mutatja föl a morzsalékos, kibelezett héjat. Ekkor jutott eszembe a firenzei Loggia dei Lanzin látható szobor.
Nem állítom, hogy Zsótér Sándornak is eszébe jutott, amikor kontraposztba állította a színészt. Ez teljesen mindegy. Színházról akkor beszélünk, ha a nézőnek eszébe jut valami. Ez persze leginkább akkor fordul elő, ha korábban a rendezőnek is eszébe jutott. A kettőnek össze kellene jönnie, habár ez újabban ritkán sikerül. Külön-külön is, hát még együtt.
Zsótér Euripidész Bakkhánsnőkjét vitte színre a Kamrában. Görögöket nehéz játszani. Viszont nem is kell. Semmit sem kell. Csak ha mondanivaló van, ami kikívánkozik. Ha betartanák ezt a szabályt, sok színházi előadást meg lehetne spórolni. Zsótér látszólag formai problémával, a görög tragédia stilizációs technikájával küzd, valójában sokkal lényegesebb dologra, a mitológia közvetlen, belső drámára való átalakíthatóságára keres választ. Szereposztása puszta eszköz a konvenciók áttörésére. A darabbeli öregeket fiatalok játsszák. Az egyik női szerepet férfi. Az egyik férfiszerepet nő. Dionüszosz istent eredetileg ketten alakították volna, Tóth Anita és Nagy Ervin, ha előbbi nem betegszik meg. Ne legyenek kétségeink, amennyiben fordítva történik, a színésznő is eljátszotta volna egyedül az istent. Évekkel ezelőtt Miskolcon Kuna Károly azért lett "a kaméliás férfi", mert a szerepet próbáló színésznő balesetet szenvedett.
Aki ebből azt a következtetést vonja le, hogy Zsótérnak mindegy, mert csak kiötöl ahelyett, hogy szervesen gondolkodna, alaposan téved. Senkinek sem ajánlom, hogy utánozza - blöff lesz belőle. Pont fordítva van, mint gondolnánk. Zsótér azért állít akadályokat maga és a színészek elé, hogy a fölszínnél mélyebb kapcsolódási pontokat találjon a lényeghez. Nem elégszik meg az "alkat" rásegítő adottságaival, amelyek olyan olajozottan teszik lehetővé, hogy öreg és kövér színészek kényelmes rutinnal lehessenek öreg és kövér szerepekben öregek és kövérek - a közönség elájul, a média lelkesedik -, ellenkezőleg, szembesíti a színészt saját föltáratlan énjével. Kötelezi, hogy járja be a nem ismert tartományt, önmaga rejtekútjait. Fedezze föl, ami "öreg" és "kövér" benne, még ha fiatal és sovány is.
A Bakkhánsnők arról szól, hogyan vezeti be valahová kultuszát az isten. Bosszúból, dölyfösen, amiért nem akarják elfogadni istennek. Véres kegyetlenséggel, esélyt sem hagyva az ellenállásra a másik félnek. A dráma nem volna elég jó, ha nem mutatná be azt is, hogy a "másik félben", a legyőzetésre ítéltben hogyan képződik meg az azonosulás szorongató, titkos vágya azzal, aki meg fogja semmisíteni. Pentheusz nőnek öltözik, hogy kilesse a bakkha-pereputty tombolását - lám, ott a nemek fölcserélése magában a darabban -, így válik fölgerjedt anyja áldozatává. Anélkül, hogy vulgáris következtetést vonnék le, ma ijesztően ismerős a széttépetésig önfeláldozó odaadás véres, exhibicionista rítusa az istenként parádézók előtt.
Nagy Ervin mint Dionüszosz futball-labdával lép színpadra. Focizik az isten. Hosszasan dekázik. A falhoz vágja a labdát. Többször egymás után, nagy erővel. A labda visszapattan a kezébe. A mutatványt a falnak háttal is megismétli. A labda alig valamivel a nézők feje fölött vágódik a falhoz. A nézők megijednek. Játszik velünk az isten. Ijesztget. Frocliz bennünket, akik körbeüljük az Ambrus Mária tervezte kipadlózott miniatűr arénát. Közben monológot mond. Előadja a családfáját, neveket sorol, bosszúja okát és módját ecseteli. Halljuk, de nem értjük. Nem tudunk figyelni, leköt a mutatvány és a magunk biztonsága, a kivagyiság speciális rítusa. Az üressé vált duma és az üressé vált rituálé - a futball, amiről mindenki tudja, hogy sportnak álcázott üzlet - együtt válik finoman, ironikusan leleplezővé.
Később az isten meztelen érkezik, hogy lássuk, "nem éppen csúnya alkatú", bőrét olajjal kente csillogóra. Még később biciklire pattan, Kadmosz és Pentheusz mögé és elé kapaszkodnak tujázni, úgy karikáznak körbe a porondon, cirkuszi számként készítve elő a közös bakkhanáliát. Dévai Balázs lányos arcú kamsznak néz ki rövid nadrágjában, vékony lábszára asszociálja a vén Kadmoszt. Rába Roland Pentheusza mély belső meggyőződésből változik kukkoló nővé. Épp csak föltűri bokáján Benedek Mari tisztviselőöltönyének nadrágját, a szükségesnél kisebb számú magas sarkú papucsot húz - a női princípium jelképei a női cipők, ott sorakoznak a bejáratnál, lehet köztük válogatni, bejövet a nézők is elmennek mellettük a "welcome" feliratú lábtörlőkön lépdelve -, egyébként semmi más változást nem eszközöl magán. Tar feje rezzenetlen marad, mikor az isten közli vele, "hogy hajad kecses fürtökbe rendezem". Zsótér nem bíbelődik azzal, hogy parókával, női ruhával transzvesztitaszámmá alakítsa a jelenetet; Rába sokkal mélyebben, expresszív belső erővel kívánja az átváltozást, nem átöltözik, a génjeit rendezné át, ha lehetne, rettenettel vegyes remegő áhítattal lényegül nővé, lehámozza ingét, hímtagját összeszorított combjai között eltüntetve hátrál kifelé, a leshelyére. Kegyetlenül ironikus és egyúttal szánandóan emberi rajza ez a megfelelés az alávetés, az önmegsemmisítés metafizikájának.
Pentheusz haláláról Hírnökként Ónodi Eszter számol be, valami özönvíz előtti tinglitangli dallamra deklamálva Devecseri fordítását, akadozva, pihegve, fölkunkorítva a sorok végét, mintha egy dilettáns dizőz prózásítaná bátortalanul a mikrofonba a dalt valami meghallgatáson. Ugyancsak ő az öreg és vak jós, Teiresziász, lassan tipeg divatos lakkcsizmájában, orrán fekete szemüveg. A hírnöki beszámolót Rezes Judit vörös fonállal keríti körül, ez talán a sorsszerűség jelképes vérvonala, de az is lehet, hogy koreográfia csupán, mivel a bakkhánskart egymagában megszemélyesítő főiskolás színésznő - szőrmekabátkában és földdel, sárral vérerezett harisnyanadrágban - a tudattalan ösztönvilág női formát öltő pantomimikus figurája. Gunyoros szenzualitással kommentál, dohányzóasztalka alá kuporodik, hátával megemelve a virágcserepet táncoltató asztallapot a világrengést érzékelteti, a falhoz lapulva az érzékek nemtőjeként araszol körbe.
Mindez meglehetősen kihívó, szellemes, már-már frivol. Zavarba hozza azt, akit zavarba lehet hozni. Ez benne a megejtő. Zsótér ugyanis annyira komolyan veszi a színházat, hogy játszik vele. Aki elkomolykodja, elméletekkel dúcolja alá Zsótért, pofára esik. Ő a játék szabad kalandora. Öntörvényű kíváncsi az egyre inkább szolgálatra berendezkedett, konform magyar színházban. Ha nem volna, ki kellene találni.
Élet és irodalom, XLV. évfolyam 19. szám, 2001. május 11.