Kovács Dezső: Barokk mutatvány, plexiháttérrel

Corneille-bemutató a Katona József Színházban - kritika

Valószínűleg meg fogják téveszteni a jövendő színháztörténészeit az új Corneille- bemutatóról készült s a sajtóban meg a színház műsorfüzetében közzétett fotók. Színpompás kavalkádot, színpadi dinamizmust, akciódús játékot sugallnak ezek a mozgalmas állóképek, a klasszicista színjátszás hagyományhűen érzéki megelevenítését, ami még némi stílusparódiát is engedélyez a rendezőnek (Udvaros Dorottya meseien föltornyozott parókája erről árulkodik), ám végső soron egy történetileg jól körülhatárolható színpadi formálásmódba való belefeledkezést, önfeledt játékot takar. Barokkos burjánzású, fordulatokban gazdag, ám a klasszicizmus esztétikai normáit korhűen beteljesítő cizellált játék pereghet a színen, gondolhatnánk, ha csupán a képi dokumentációra kellene hagyatkoznunk.

Hogy az előadás másfajta szellemi fogantatású játékkal lepi meg a nézőt, az Szikora János pályájának fordulataira visszagondolva korántsem olyan meglepő: közelmúltbeli rendezései egyik fő vonulatának alapproblematikáját adta - megítélésem szerint - valamely színháztörténeti stílus érzéki újjáélesztése; a stílusnak mint formálásmódnak s mint színházi jelrendszernek és konvenciónak a kísérleti használatba vétele, megmérettetése, s ezáltal egy új színpadi nyelv kikísérletezése - a stílusba való belehelyezkedés-belefeledkezés és az egyidejű eltávolodás-távolságtartás kettőssége révén. A Miskolcon színpadra állított Romeo és Júlia e „nyelvújító" szándék - számomra - legizgalmasabb, a közelmúltbeli egri Csongor és Tünde pedig a legegységesebb darabja volt. Most e Corneille-mű, a L'Illusion comique Katona József szín-házi ősbemutatójával vélhetően e felfedezőút végére ért a rendező, hogy pillanatnyilag milyen eredménnyel, arról a jelenetfotók mozgalmasságával perlekedő előadás tanúskodik.

Nyilván nem véletlenül került a műsorfüzet élére Watteau Gilles-jének reprodukciója: néhány lappal később (s persze az. előadásban is) Benedek Mik- lóst kísértetiesen hasonló öltözékben látjuk feltűnni Alkander, a varázsló szerepében. E sugallatos hasonlóság már a rendezői darabértelmezésről árulkodik. Corneille-nél a komor-szigorú arcú agg varázsló „ismeretlen erők birtokosa", kinek arca csonttá fagyott, ám „mozgása délceg, tartása büszke". Szikoránál a varázsló watteau-ian szelíd clown, amit nemcsak öltözéke nyomatékosít, de a játékban elfoglalt helye, szerepe is. E produkcióban, melynek mozgatója, játékmestere Alkander, a varázsló, a színpadi mutatvány létrehozója maga is „mutatványos", azaz része a színjátéknak, a többiekével egyenrangú szereplő abban a társasjátékban, melynek neve színház. A darab többszörösen csavart cselekményszerkezete ugyanis erre az alapvető trükkre épül: az egyik szereplő - kitagadott fiát kereső apa - a varázsló csodás közreműködésével bepillanthat elveszettnek hitt gyermeke múltbeli élettörténetébe, ám a kalandos eseménysorról végül kiderül, hogy csak színházi mutatvány - a valóság tünékeny illúziója -, melyet éppen a színésznek állt fiú társulata játszik elő, s melyet az efféle alakoskodásban járatlan apa valódinak hitt. Ám a varázsló „valódi" produkcióját a néző már színházként látja; valóság és annak „égi mása" szüntelenül egymásba csúszik, olyannyira, hogy néhol alig lehetne szétszálazni, meddig terjed a „mutatvány", s honnantól kezdve „valódi" az, amit valódinak látunk.

A „színház a színházban" többszörösen megcsavart, s korunkban már-már közhellyé koptatott dramaturgiája itt sajátos tükörrendszerként funkcionál, ami egyfajta művészetfilozófiai kicsengést is ad a darabnak: e játék a színház erejét, hatalmát és esendőségét hivatott reprezentálni. S persze azt is fel szándékozván mutatni, hogy a valóság kényszerű praktikái mennyire teszik színházzá az életet, s megfordítva: a színházba mennyire szívódnak fel a valóságos élet szövevényei.

Történik mindez egy háromszázötven éves darabban, Pierre Corneille valóban szabálytalan és szeszélyes remekművében, melyet mindössze egy év választ el a Cidtől, s mondhatni, egy évszázad a klasszicista drámamodell esztétikai kánonjától. Az arisztotelészi hármas egység dog-mává merevített normáit kétségkívül figyelmen kívül hagyja ez az eredetét tekintve inkább barokk tragikomédiának, mint klasszicista tragédiának tekinthető mű, mely a commedia dell'artét idéző szabadszájúságával, korát meghazudtolóan szemtelenül őszinte szerelemfilozófiájával XX. századian, sőt XX. század végien modern gondolatsorokat jelenít meg, érzéki formában. Az érzelmeknek ama zűrzavarát s az érzékiség beszabályozhatatlan vonzerejét, mely romba dönt minden célszerű racionalizmust, és megcáfol minden józan polgárerényt, meglepő modernséggel és eredetiséggel jeleníti meg ez a hosszú évszázadokig eltemetett és csak a legutóbbi időben életre keltett dráma. (Ismeretes, hogy Giorgio Strehler 1983-ban párizsi Európa Színházában szenzációszámba menő előadásban támasztotta fel Corneille ismeretlen művét, a produkcióról néhányan idehaza is beszámoltak, például Mihályi Gábor a Nagyvilágban.) Hogy Szikora János és a Katona József Színház társulata e mű színrevitelére vállalkoztak, abban - függetlenül attól, hogy az ötlet megelőzte-e vagy sem a párizsi előképet - feltételezésem szerint nagyobb szerepe lehetett a dráma immanens értékeinek, mai léptékű gondolatiságának, mint az érzékeket csiklandozó színházi kuriózum kihívásának.

E mű szövevényes konfliktusszerkezete és különböző jelentésszinteket egy-másba kapcsoló cselekvéssora mélyén időtlenül modern, és mondhatni, mód-szeres szerelemfilozófia rejlik. Az akciók és dialógusok mögé bújtatott szerelmi bölcselet középpontjában az önzés áll, mint az individualitás kiteljesítője - legtöbbször a férfiúi önzés formájában. lzabellába, a darab hősnőjébe az összes férfi szerelmes, mindenki a magáénak szeretné megszerezni. Zsarnok atyja Adraste-nak szánja; egy habókos tiszt, a Mórölő szerelmével üldözi; szolgája, Klindor szinte semmit sem tesz érte, kelletlenül udvarolgat gazdája helyett, s a lány szerelme ölébe hull. A szerelmesek útjába különféle akadályok állnak, ármánykodás, börtön; majd szökésük után egybekelnek, de az unott férj ekkor mára szomszéd hercegnő után jár, miközben egykori szerelmét, mai hitvesét a legócskább s legbanálisabb magyarázatokkal könnyedén szereli le, mert hiszen a férfi ballépése mára XVII. században is bocsánatos bűnnek számított. A szerelmi bonyodalmakat nézve persze mindvégig ott motoszkál bennünk: mindez csak színjáték, az érzelemnek, az érzékiségnek ama devalvációja, mely relativizál mindenfajta emberi értéket, szerelmet és kapcsolatot, itt nem vehető egészen komolyan, hiszen mindez csak játék, a szerelmi praktikák és taktikák is csak e játék részei; az élet és a játék egymásba csúsznak, határaik összemosódnak - végső soron a szerelem is csak játék.

Somlyó György a nemes veretű verses formát, az alexandrinusok zeneiségét megőrizve jól mondható, néhol briliánsan ötletes fordításban ültette át magyar nyelvre a Corneille-szöveget. Hogy a sziporkázóan fordulatos, mozgalmas, gondolatiságában és dramaturgiai sokszínűségében a legnagyobbakéhoz mérhető mű mégsem ragyog föl a maga formátumában a Katona József Színház színpadán, már végképp nem rajta múlott.

Szikora darabértelmezése és játékvezérlése nyomán e mű sokféle íze-zamata, dramaturgiai leleménye, nyers szókimondása, bölcseleti vonulata, szerkezeti rétegzettsége barokkos stílusparódiává halványul. Pontosabban stílusparódiává sem válik igazán, mert ahhoz következetlenül végigvitt. Valamiféle konstruáltan historikus stílus visszfénye vetül e produkcióra; vértelenné, fáradttá s olykor menthetetlenül modorossá téve a játékot. Az akciók, a gesztusok stilizációja, mint mindent magába olvasztó formai megoldás - a tartalommá váló forma - maga alá temette az eleven játékot, a drámát. Hogy Szikora mennyire határozottan és következetesen juttatta érvényre rendezői akaratát, többek között az is mutatja, hogy a Katona József Színház hasonló feladatokat lábujjhegyen is megoldó színészei ezúttal szinte kivétel nélkül önmaguk teljesítőképessége alatt maradtak. Jóformán csak Gáspár Sándor (Mórölő kapitány) és Benedek Miklós (Alkander, a varázsló) kap itt lehetőséget, hogy megteremtse „drámai személyazonosságát", ám még az ő szerepformálásuk is magán viseli a darabértelmezés kettősségét. Gáspár gascogne-i kapitánya a hetvenkedő katona klasszikus figurájának parafrázisa, nemcsak hogy monomániákusan locsog harci hőstetteiről, hanem emellett még nyúlszívűen gyáva is. Nemcsak egy-egy kardcsörte elől fut meg, de a nők előtt is kisebbrendűségi érzései támadnak, ezért aztán inkább szolgájával udvaroltat Izabellának. Gáspár Mórölője különcségében is kisszerű pojáca, nem tiszt, de bugyuta hadfi, csetlőbotló közlegény. Am még e jellemvonásai is túlcizelláltak, túlstilizáltak, amitől valamiféle barokkos-klasszicizáló stílusparódiába csúszik át alakítása, elveszítve ezáltal a figura erejét. Benedek Miklós varázslója, miként Watteau esendő bohóca, nagyon is evilági csodatévő. Mintha csak „súgni" akarna Pridamantnak: ő sem különb, minta színen látható komédiások. Magasztos felsőbbrendűségét talányossággal igyekszik elhitetni, így inkább a mesék varázslója ő, mint „ismeret-len erők birtokosa".

Izabella szerepében Udvaros Dorottya kissé durcás, kissé hisztis, szertelen és szerelem után sóvárgó leányzó, Csonka Ibolya Lise féltékeny és még inkább szerelemre vágyakozó szolgálólányát hűvössé és szenvtelenné formálja.

Balkay Géza formátumosabban szenvedélyes Klindort is tudna formálni, miként Rajhona Adám homlokát ráncoló, aggódó apájával is mintha már találkoztunk volna. A színészi alakításokat persze - paradox módon - nehéz önmagukban megítélni ebben a produkcióban: minden gesztusukon erőteljes rendezői figyelem érződik, más kérdés, hogy merre vezérelte őket ez a koncepciózus akarat.

A játék összképe, olykori ritmustalansága megint csak felemás illúziót nyújtott: a rendezői vízió sugallatossága nemegyszer eltüntetni látszott a játék vontatottságát, a szituációk elnagyolt rajzát, a színészvezetés hiányosságait.

El Kazovszkij kékes-szürkés, áttetsző plexilapokból törött jégtáblákat (?), tologatható díszletlapokat (?) épített a játéktérbe, talán így is tudomásunkra hozva, hogy nem máshol, színházban vagyunk. A háttérben balettpáros próbál: a plexilapok folyosóin színi kulisszákra látunk. Jégtáblák közé szorult játékra.