Koltai Tamás: Szintén zenész

Thomas Bernhard: Pisztrángötös | Mezei-Pálfi-Szőke-Brestyánszki: Záróra (Szabadka) - kritika

Nehéz megmondani, miért nem működik a Kamrában a Pisztrángötös (eredetileg: A szokás hatalma) című Thomas Bernhard-darab. Nem a színvonallal van baj, nem a színészekkel, a Katona társulata még mindig a Katona társulata, a szakmai hozzáértés még mindig megkérdőjelezhetetlen, Máté Gábor szakavatott és gondolkodó rendező, a produkció nincs ellazsálva vagy odakenve - akkor mégis mi történt? Miért nincs értelme a fáradozásnak, miért mondom jobb meggyőződésem ellenére, hogy unalmas, holott az unalom nem esztétikai kategória, és már csak azért sem szoktam használni, mert általában akkor érzem magam legjobban a színházban, amikor mások unatkoznak, és viszont.

Látszólag egyszerű dologról van szó, egy vándorcirkusz utazókocsijának nyitott belsejét látjuk, ahol Schubert Pisztrángötösének eljátszására készülnek öten: Caribaldi cirkuszigazgató, Unokája, a kötéltáncosnő, a Zsonglőr, az Állatidomár és a Tréfacsináló. Több mint húsz éve naponta próbálják - azaz próbálnák - a kvintettet azért, hogy Caribaldi által kényszerítve egyetlenegyszer eljátszhassák a manézsban. Csakhogy soha nem jön össze, még a próba sem, valaki mindig hiányzik, valakivel mindig történik valami, s ha mégsem, akkor is legföljebb egy-egy üres húrt húzogatnak, ennél tovább nem jutnak, mert Caribaldi agyonbeszél mindent és agyongyötör mindenkit, szájmenésétől, amiben egyaránt megjelenik feddés, dohogás, gyalázkodás, gyűlölet, kioktatás, egzecíroztatás, okoskodás, áhítat, művészetrajongás és ki tudja, még mi minden, a többiek jóformán szóhoz sem jutnak, nemhogy játszani tudnának. Ha egyáltalán. Mert nem derül ki, hogy tudnának-e. Csak ott vannak, bámulnak, tűrnek, hallgatnak, engedelmeskednek, időnként mondják a magukét, egészen a végső káoszig. Az összehangolt összehangolatlanság, a megkomponált szétesés játékai zajlanak, Bezerédi Zoltán fáradhatatlan Caribaldija keresgéli a gyantáját, cserélteti a délelőtti és délutáni csellóját, padlóhoz rögzített pántba dugja a falábát, Pálmai Anna Unokája parancsra tornagyakorlatozik, hajlong, szenvedve unatkozik, mint A lecke című Ionesco-darab Tanítványa, Takátsy Péter Zsonglőre eléggé egy húron mondja a szövegét, Mészáros Béla Állatidomárja vastagon pólyált kezével üti a véletlen A-hangot és vágja a retket a zongorán, Szacsvay László Tréfacsinálója blazírtan ejti a sipkáját az arcába és tárja szét a kezét.

Eljátsszák, amit a szöveg felszíne kínál, és amitől a mellettem ülő kivételes tudású irodalmár és színházi ember megértő részvéttel azt mondta, "de hát milyen egy rossz darab". Ami nekem fáj. Mert Bernhard nagyon jó. Csak nem Nóti Károly Vonósnégyesét bővítette zongorakvintetté, amelyben egyik zenész sem tud zenélni, de mindegyik azt hiszi, hogy a másik három tud, hanem galád metaforát írt a világkáoszról, a kiszolgáltatottságról, a szubtilitásra áhítozó csepűrágásról, a "szokássá tett precizitás" szavalása mögötti silányságról és dilettantizmusról. Nagyjából a vacak emberi viszonyok - élet és művészet - fennkölt látszatokká való áthazudásáról. A darabnak csak a felszínen van köze a hétköznapisághoz, a szimplán értelmezhető cselekvésekhez, valójában merő metafizika, amit a versbe szedett, gondolatritmussal, túlhajtott ismétlésekkel, zenei formákra emlékeztető mondat- és gesztusvariációkkal kísért szöveg egyértelműen jelez. Ennek a szövegnek, vagy inkább a szöveggel illusztrált magatartásoknak a mélyére kellene hatolni, időt, teret és dimenziót teremteni nekik, föltárni a belsejüket a maguk kínos, röhejes, elviselhetetlen reflektáltságában. Azzal a testetlen, dimenziótlan, a szöveg fölszínét megjelenítő technikával, amely a magyar színészetet - és ezáltal a magyar közönséget - egy évszázada működteti, a Pisztrángötös eljátszhatatlan. Azzal a hétköznapi életszférákra szorítkozó, azokat tanulságosan vagy szórakoztatva bemutató, "közönségkielégítő" színháztípussal, amely nálunk máig nyomasztó többségben van, Bernhard értelmét veszti. Kijelenthetjük, hogy Bernhardhoz német színészek kellenének - szerintem románok, lengyelek, litvánok, flamandok stb. is jók lennének -, akik elmélyülve a szöveg mögöttesében, fizikai és pszichikai jelenlétük dimenzióit is kibontanák (amitől az előadás hoszszabb lenne és kevésbé unalmas, hangozzék bár ez egyeseknek paradoxul), de ebben az esetben a román, lengyel, litván, flamand stb. közönséget is magukkal kellene hozniuk. Mert az előadás a budapesti nézőkkel ugyanúgy megbukna, ahogy a Katonáé. Vagy még inkább.

A végén, a szerzői utasításnak megfelelően, amikor a sarlatán képzeletében élő harmonikus világkép újfent összeomlott, a kiürült színpadon egy ócska táskarádióból megszólal az áhított Pisztrángötös első öt taktusa - mint az ideálharmónia megtestesülése. Mintha arról volna szó csupán, hogy zenélni tudni kell. Márpedig zenélni tudunk, vagy meg tudunk tanulni. Bizonyság erre a Szabadkai Népszínház magyar tagozatának Záróra című előadása, amely négy zenészről, egy komplett dzsesszbandről szól. A kvartett játszik. A szó minden értelmében. A színészek zenészek, a zenészek színészek. Amit megjelenítenek - a történet -, az a mozimitológia stílusimitációja. Egy amerikai bár a múlt század elejéről. Négy kallódó élet, az ötödik egy nő - "a" nő -, a hatodik a bártulajdonos, a hetedik az életüket keresztező maffiózó, akit a négy zenész játszik el felváltva, "visszaforgatott" jelenetekben. Az egész rendkívül könnyed, atmoszférikus, természetes, melankolikus és a színpadi "filmsnittek" technikájának köszönhetően varázslatos retro. Finoman érzelmes és idézőjeles. A kellékek, a gesztusok, a tekintetek pontos mintát követnek, a szándékosan banális sztori - maguk a résztvevők improvizálták és írták - a mozaikdramaturgia egyre újabb és meglepőbb részleteket fölfedő szabályai szerint fejlődik, mígnem az egész olyan közhelyszerűen kerek és tökéletes lesz, ami egyszerre realizálja és ironizálja a sémát. Bravúr.

Csekélység, hogy a négy zenész, Katkó Ferenc (klarinét), Ralbovszki Csaba (zongora), Szőke Attila (gitár), Pálfi Ervin (bőgő) játéka a hangszereken és a humán regiszteren szétválaszthatatlan élethelyzetté olvad össze; színészet és "zenészet" nem időben váltja vagy követi, hanem feltételezi egymást. (A két utóbb említett szereplő a rendező Mezei Zoltán és a dramaturg Brestyánszki Rozália társaságában társszerzők is.) A titokzatos nőt G. Erdélyi Hermina játssza és énekli el az elesett mozivampok mélabújával. A rezignált bártulajdonos múltjába zárt sorstragédiáját Szilágyi Nándor őrzi megfáradt arca mögé rejtve a kellő pillanatig, amikor mindenre fény derül. Huncut, aki egy idő után nem találja ki, hogy mi van még hátra, de a mozimitológiának épp ez a varázsa. Hogy hagyjuk magunkat elvarázsolni attól, amiről tudjuk, hogy be fog következni. A szabadkai színészek bevonnak a varázskörbe, és ez azon az előadáson (az egri stúdiószínházi fesztiválon) is megtörtént, ahol fent ültek a színpadon, nem a nézők között, az eredetileg a nézőknek berendezett nosztalgikus bárban.

Moziretro igen, metaforikus világdráma nem? A melodráma jól áll nekünk, a metafizika rosszul? Melyiket felejtsük el? Melyik a magasabb rendű? Az egyik színház, a másik nem az? És melyik? Nincs válasz. Mi a tanulság? Abszolúte semmi.

Élet és irodalom, L. évfolyam 49. szám, 2006. december 8.