Ödön von Horváth-mű a Katona József Színházban, brechti felhangokkal és pompás színészi összjátékkal
A rémségek 20. századának vészjósló korszaka terül a színre. Az 1930-as évek eleje, amelyet telibe talált a világválság. A századdal majdhogynem egyidős Ödön von Horváth (1901), a Monarchia diplomatájának Fiumében született fia, aki 18 éves koráig végigköltözte Közép-Európát (Belgrád, Budapest, München, Pozsony, Bécs). Amikor megírta híres darabját (1931), úgy ismerte a térség társadalmát, mint a tenyerét.
A majd nyolcvan évvel ezelőtt írt Mesél a bécsi erdő című darab döbbenetesen rímel 2009 kor- és kórképére
A Mesél a bécsi erdő nem véletlenül viseli a Strauss-keringő címét. A kedélyes császárváros tovább élő hamis illúzióival szembesíti szereplőit, a szellemileg oly sekélyes osztrák nyárspolgári világ képviselőit. Az előadást végigkísérik a keringőkirály slágereinek foszlányai, amelyeket Sáry László gyúrt színpadi zenévé különféle hangszerekre, s a cselekménybe épülve, partnerével, Várady Zsuzsával maga is játssza őket.
Zsámbéki Gábor színrevitelében lassú haláltáncot látunk a Katona József Színház színpadán, az érdekeit leső, ám a kor veszélyes tüneteit föl nem ismerő kisember morális végvonaglását. Komótosan, alattomosan terjeng a kór, s rendre lelki (le)pusztulásba rántja a szereplőket. Ödön von Horváth majd nyolcvan évvel ezelőtt írt darabja döbbenetesen rímel 2009 kor- és kórképére. Az amúgy igénytelen tömegek tehetetlen kiszolgáltatottsága a világválság és kísérőjelenségeinek évadján kísértetiesen emlékeztet a Mesél a bécsi erdő lazán szerkesztett színpadi univerzumára. A rendező mégsem aktualizál, elegendő a Mészöly Dezső fordította, itt-ott óvatosan korszerűsített szöveg párbeszédeit elérteni.
Khell Csörsz szimpla vászonkulisszák határolta játékterében pusztán a váltakozó helyszínekhez kerülnek elő kellékek, bútordarabok: apró babák a játékbolt kirakatát jelzendő, hatalmas, vörös napernyő a kiránduló társaság feje fölé, oldalt a henger alakú hirdetőoszlopon plakátok, korabeli újságkivágások, az obligát kockás abrosszal terített kocsmaasztalok, padok, székek, amikor a helyzet úgy kívánja. A látvány mégis plasztikus élményt nyújt: a szereplők elhelyezkedése, mozgatása a térben sajátos atmoszférát sugall. A harmincas évek öltözetét viselő szereplők karakterére vallanak a szándékoltan fantáziátlan nyárspolgári jelmezek (Szakács Györgyi).
A laza epizódokból összeálló cselekményt egymásba játszódó mozaikok sora teszi ki, érezni rajtuk Zsámbéki szigorú szerkesztését. A színészi játék takarékos, szűkszavú, ahogyan von Horváth szikár stílusa megkívánja. A szerző sajátos Volksstückjének iróniájával sok helyütt fájdalmas poézis társul – éppenséggel a szentimentalizmus meg a kispolgári giccs ellenében. A pregnánsan körülrajzolt jelenetek pontos helyzetelemzésre vallanak, az indulatok sisteregve törnek föl a többé-kevésbé alamuszi, nem épp gyorsan váltó eszükről ismert szereplőkből. A káoszba merülő világ sodródó kisemberei önmaguk groteszk paródiájává válnak, miközben saját tragédiájukat hordozzák, anélkül hogy életcsődjük indítóokait fölismernék. Szánalmasak és tragikomikusak. Zsámbéki rendezésében mindvégig érezni az irónia és a tragikus végkimenetel páros jelenlétét. Talán a történelmi korszak világosabb körvonalazásának kedvéért, a rendező narrátort (Dankó István) iktat az előadásba, aki előlépve bemondja a száraz szerzői utasításokat. A brechti effektus meglehetősen didaktikusnak hat, bár jól tagolja az előadást.
A pompás színészi összjáték nem meglepő a Katona József Színházban. S ha a mellékszereplők egyike-másika egyenetlenné teszi is az általános színvonalat, az epizódok túlnyomó többsége pontos jellemrajzot kínál. A léhűtő, élősködő Alfred megtestesítőjéről, a lezser behízelgőt formáló Nagy Ervinről elhisszük, hogy a hervadó asszonyok éppúgy a vonzkörébe kerülnek, mint a naiv és butácska bolti eladólány, Marianne, aki élete tragédiájával, kisfia elvesztésével fizet ezért a vadházasságért. Rezes Judit első naivaszerepét kapta a karakterfigurák után, s ha némileg egyenetlenül is, de a természetességig őszinte játékkal jut el a katartikus kibontakozásig, amikor is a fináléban tudatosul benne: sorsvezetésének könnyelműségével voltaképp ő veszejtette el csecsemő fiacskáját, még ha közvetlenül a gonosz némber nagyanya tette is ki a huzatba, hogy eltegye láb alól a szerencsétlen kis fattyút. Lázár Kati már a tekintetével is parancsol, vénségében is uralja a családot. Az előadás rejtett metaforáinak vonulatát zárja a darab végére üresen maradó gyerekkocsi, amelyet a darabkezdet játékboltkirakatában vérfagyasztóan mozgatott gyermekcsontváz jelez előre mintegy memento moriként. Remek alakítások illeszkednek az előadás atmoszférájába: Bezerédi Zoltán a Tündérkirály, a megesett lányát kitagadó, kíméletlen apa szerepében brutális, hirtelen haragú, bornírt bolttulajdonost formál, a nem tudni mire büszke osztrák családfőt, aki éppúgy előítéleteinek foglya, mint a szereplők nagy többsége. Ki így, ki úgy. Elek Ferenc elhagyott vőlegény, bárgyú hentesbolt-tulajdonosa a szerző szatirizált népszínművek (Volksstück) szentimentális legényembere, aki legfeljebb a biztonságra apelláló apósjelöltek, semmint az eladólányok álmaiban szerepel. Érzelgősen előadott falvédőszövegei Ödön von Horváthnak is örömére szolgálnának. Fullajtár Andrea színészi palettáján új szín Valéria szerepe. Az ötvenesnek játszott, férfifaló, majdhogynem ragadozó asszony magányát és kompromisszumainak keserűségét is belefoglalja összetett alakításába. Kovács Lehel a nők kitartottja, a jelszavakat szajkózó, kisnáci-egyetemista (Erich). Bodnár Erika a széllelbélelt Alfréd anyjának képmásában a megkeseredett, sokat megélt-csalódott özvegyasszony sorsát viseli, akinek zsarnok anyjával is szakadatlanul meg kell küzdenie. Markáns karaktert villant föl Bán János, a nyársat nyelt, moralizáló k. u. k. tiszt (Kapitány) szerepében, Lengyel Ferenc szüntelenül nyers húst daraboló, bárdolatlan henteslegényként (Havlitschek), Vajdai Vilmos mint a gyanús életvitelű gigerli (Hierlinger), Szirtes Ági (Helén), Ujlaki Dénes mint a gangos amerikai a bécsi mulatóban (Mister), Tóth Anita a rosszcsont gyereklány (Ida) szerepében.
A Katona hagyományos – ám kissé elemelt – lélektani realizmusa ismét diadalmaskodott, s ha nem is hat ránk átütő erővel az előadás, minden bizonnyal az évad javatermése közt emlegethetjük majd.
Metz Katalin, magyarhirlap.hu, 2009. november 9.