Persze, eszembe jutott Sági elvtárs.

Ő akart beszervezni a nyolcvanas évek elején. Közlekedési kihágás miatt hívtak be a kerületi kapitányságra, azóta utálom a könyökükön dizájnosan foltos zakókat; olyanban hozta az idézést, személyesen, egy rokonszenves fiatalember. Csodálkoztam, de mentem. Többen vártak a szobában (két íróasztal, írógép, oldalt ajtó). Elég naiv voltam, de ezt a helyzetet gyorsan felfogtam; valahogy úgy ültek, hogy felfogjam. És átsuhant rajtam: mi lesz, ha megütnek? Szorongtam. Nem ütöttek meg; tudomásul vették, szinte beletörődően, hogy nem kívánok együttműködni és barátságosan megkértek, senkinek ne említsem a találkozásunkat. Nem említettem. Egyébként egy feljelentés irányította rám a figyelmüket: kezdő tanárként mondtam egy beszédet a kisbéri gimnazistáknak a Tanácsköztársaság évfordulóján. Sági elvtárs aztán még egyszer keresett, a Park presszóban találkoztunk. Kötelességszerűen megkérdezte, hogy tényleg nem akarok-e, de most sem erőszakoskodott, csak biztosított, hogy bármiben, ha szükségem van rá, szívesen segít. Úgy éreztem, nincs szükségem a segítségére. Barátilag elmondta, hogy ő eredetileg kohász (ahogy a szikrák pattannak!). Majd ábrándosan hozzátette: „Tudja, Magyari elvtárs, amit mi csinálunk, az politikai munka, sajátos eszközökkel.” Mondtam, mély meggyőződéssel, tudom.
Remélem, én fizettem.
Ez ma kedélyes anekdota. De ha mesélem, felidéződik a szorongás. Máig beleborzongok: mi történik, tényleg, ha megütnek, ha rám szállnak, megfélemlítenek, zsarolnak?
Ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek haláláig összeszorul a gyomra Hegyeshalom előtt.
Nyilván máshogy nézem a Biharit, mint egy huszon- vagy tizenéves. Aki talán nem is igen érti, mi ez az egész a félrecsúszott Honecker-képpel meg a félrecsúszott magyar címerrel, felismeri-e egyáltalán Honeckert, tudja-e, kicsoda. Nevet felszabadultan, amire az előadás is bátorítja, jócskán akadnak benne bohózati elemek. Joggal, hisz röhejes volt a diktatúra a sötét párttitkáraival, bunkó kádereivel – röhejes is. Meg félelmetes és borzasztó. Nemzedékem életének első – nagyobbik? – fele.
Ez a kalandos múlt az oka, hogy a bohózati elemeket olykor soknak éreztem, így például Tariska elvtárs (Takátsy Péter) titkárnőjének (Pelsőczy Réka) szerencsétlenkedését a becsukódni nem akaró ajtóval, a beszervezési jelenetet pedig túl hosszúnak, de egy ilyen előadásnak pedagógiai funkciói is vannak, egy tinédzsernek fogalma sincs arról, hogyan zajlott egy beszervezés, mi volt a forgatókönyve, a beszervezendő megtörésének kifinomult módszertana. És arról se sok, milyen egy szocialista ajtó… Egyébként felmerült bennem, hogy jelen kritikámat ügynöki jelentés formában írom meg, de ennél jóval komolyabb a téma.
Máté Gábor ugyanehhez az 1955 körül született generációhoz tartozik, nem véletlen, hogy fölfigyelt Ménes Attila 2012-es írására. Másokat is izgat ez a kérdés, gondoljunk Bán Zoltán András, Esterházy Péter, Forgách András, Györe Balázs, Lőrincz György prózáira, Bereményi Gézától és Kovács Krisztinától az Apacsokra, Pintér Bélától a Titkainkra vagy Papp Gábor Zsigmondtól Az ügynök életére, nem beszélve a történészekről, kutatókról – az irodalmi és könnyűzenei élet megfigyeléséről Szőnyei Tamás írt nagyszerű könyveket, a filmes világéról Gervai András. (Lesz-e összefoglalás a színháziról?) Kár, hogy magunkra vagyunk utalva, a listák máig nem nyilvánosak, nyilván nem véletlenül.
Ménes Attilát egykori mestere, Tar Sándor sorsa ihlette meg. Emlékszem, milyen letaglózóan hatott rám Tar nagyszerű első könyve, A 6714-es személy, 1981-ben. S arra is, milyen letaglózóan a leleplezése 1999-ben: Berkovits György azonosította, ki jelentett róla.
Tarnak Hajdú volt a fedőneve. A darab címszereplőjéé, bár keresztneve Sándor, Bihari. A dráma nem Tar Sándorról szól, ha életének egyes elemei, fordulatai helyet kaptak is benne. Maga a szerző így nyilatkozott inspirációjáról Kácsor Zsoltnak a Népszabadság 2016. február 27-i, a bemutató napján megjelent számában: „Az a figura érdekelt, aki álarcot hord. Erősen munkált bennem az is, hogy az ember, akit szerettem, miképpen volt képes a spicliségre. Közöttünk szoros emberi, mester–tanítványi viszony volt. De az a Tar, akit én ismertem, a lebukással meghalt, és ezzel a darabbal őt gyászoltam meg.” (Meghalt Tar Sándor valóságosan is 2005-ben, hatvanöt évesen: belehalt a leleplezésbe, a lelkiismeret-furdalásba, a sértettségbe, ki tudja, mibe.)
A darab és az előadás körkörös szerkezetű.
A Sufni színpadi tere amúgy sem nagy tér, de Kálmán Eszter díszlet- és jelmeztervező ezt is leszűkíti: egy fadobozt látunk. E leszűkített tér egyik sarkában kuporog Sándor, a démonaival viaskodva. Már látomásai vannak: Andrást látja, azt a férfit, akivel az NDK-ban dolgozva szerelmesek voltak egymásba, s aki már rég nem él. Látjuk mi is. „Tőled tudták az egészet?” – kérdi tőle, azaz ő dobta-e fel annak idején, miatta tudta-e, homoszexualitásával zsarolva, titkos megbízottnak, ügynöknek beszervezni a belügy. Válasz nincs, az élete van csupán, ami most néhány epizódban felidéződik előtte és előttünk.
A fadobozban stilizált, szintén fából készült berendezési tárgyak, ágy, asztal, székek, szinte csak a telefon és az írógép valóságos. Tulajdonképp jelzésszerűek, stilizáltak a jelmezek is, főleg tartótiszt és Szabadi elvtársnő egyenruhái: a főszereplő Mészáros Bélán kívül minden színész – az említetteken túl Kovács Lehel és Dér Zsolt e. h. – több szerepet játszik, gyorsan kell átöltözni. Megidéződik azt a rettenetes és otthonos kelet-európai környezetet, amiben felnőttünk, amiben szocializálódtunk, amiben a Borsodi sör az ízek netovábbja, a Marlboro pedig „isteni finom”. Rendkívül fontos, hogy a tárgyak és a színészek mintegy átúsznak egyik jelenetből a másikba, az egyik alatt látjuk az előző vagy a következő szereplőit, esetleg számunkra láthatóan öltöznek át. Gondolom, jelentéssel bír az is, hogy a játszó személyek két vagy három figurát is alakítanak, túl azon, hogy ez kiváló alkalom képességeik megmutatására – és, mondanom sem kell, élnek is az alkalommal.
Nem fogalmaznék úgy, hogy a szocializmusban az emberek csereszabatosak voltak, ez erős túlzás lenne.
De a mi utcáinkból – hogy Tar egyik kötetére utaljak – nemigen lehetett kitörni.
Géczy és Lajtos lényegében ugyanúgy a rendszernek a foglyai, termékei, mint Tariska elvtárs, a tartótiszt vagy akár Sándor keresztfia, Laci (Dér Zsolt egész kiválóan hozza a normalitás és a gyengeelméjűség határán billegő srácot, aki autóversenyző akarna lenni, de egyelőre a motorlopásnál és a barátnője felpofozásánál tart s aligha jut majd sokkal messzebb). Különböző utcákba lehetett bemenni, jelentős különbségek voltak köztük, de valahogy hasonlítottak egymásra. Minden utca minden éttermében pirburgpárkáp volt köretként (érdeklődő tizenévesek kedvéért: a pirított burgonyát és a párolt káposztát írták így az étlapokon). És hasonlítottak a hasonló utcák lakói is. A rendszer, hatalmas apparátussal, gleichschaltolt.
Aki elfogadta a játékszabályokat, egész kellemesen élhetett. Úgy érezhette, hogy kellemesen él. Kedélyes diktatúra volt, tán ez a kedélyesség volt benne a legszörnyűbb. E kedélyesség Tariska elvtársnak éppúgy sajátja („Mi az, már itt is vagy, Sanyikám? Mindig készenlétben, mindig a munka frontján, ugye?”), mint a tartótisztnek („Az én véleményem szerint egy férfi igyon rumot, ha már inni akar” – fejtegeti az összevert Sándornak, akit épp rummal kínál). És ha sokkal durvább árnyalatban is, de ez a kedélyesség hatja át az NDK-ban dolgozó férfiak mindennapjait is („Neked mindig van valami problémád. Múltkor tetvet hoztál haza, most meg születésnapod van”). Eszükben sincs lázadozni! És miért is lázadoznának? Van munkájuk, mint vannak az NDK-ban, tán még jobban is keresnek, mint otthon, főzik a lecsót, isszák a sört. Nekik ez a csúcs. Pedig igencsak sekélyes az az élet, amit élnek, ahogy sekélyes az a nyelv is, amin beszélnek. Ménes Attila sokat tud a lent világáról, ahogy Tar is sokat tudott.
Arra, aki lázadozott, s nem belső emigrációba vonult, hanem hangot is adott a nézeteinek, mint a darabban a szamizdatot terjesztő Imre, a rendszer könyörtelenül lecsapott. Könyörtelenül és cinikusan. A tartótiszt és a neki szekundáló Szabadi elvtársnő magatartásában ez a könyörtelenség és cinizmus is ott van, mégiscsak ők a hatalom helyi letéteményesei. „Mindjárt kiderítjük, hol csiklandós maga, Sándor. Megkeressük a gyenge pontját” – kever a kedélyességbe fenyegetést a tartótiszt, rég pontosan tudva, mi Sándor gyenge pontja. De olyan jó eljátszani a forgatókönyvet! Színészkedni! Még azt is megteszi, hogy leteremti azokat, akik megverték Sándort: „Meg vagytok bolondulva, Zolikám? Hát ez a Sándor nem az a Sándor, ti isten barmai! Hát nem láttátok, hogy ez nem cigány?!” A cinizmus különösen szép példája a tartótiszt néhány mondata (Sándort, aki ekkor még nem Bihari, egy gyári lopás ürügyén idézik be): „Ugyan, hagyja már azt a lopást! Kit érdekel az? Pitiáner ügy. A melós lop. Mindennapos eset, már oda sem figyelünk az ilyesmire. Szétlopkodják a gyárakat, ez ellen nincs mit tenni.” A lényeg, hogy a rendszert ne lopják szét, már csupán azért se, mert ezzel az ő és Szabadi elvtársnő munkájának értelme veszne el. És ez egy jó rendszer, ha vannak is hibái (később Sándor édesanyjának a rendőrség svájci gyógyszert szerez, nem „valami bolgár vacak”-ot), meg kell védeni. Ezért kell mindenről tudniuk, ezért kell állandóan résen lenniük. Sándorról is mindent tudnak. Azt is, hogy homoszexuális, azt is, hogy „fura alakok” járogatnak hozzá. De csak lassan fedik fel a kártyáikat. Mikor az őrnagy arról beszél, hogy „minden olyan flottul indult” Sándor életében, csak aztán történt vele valami, még nem gyanakszik. Hisz honnan tudhatnák, amit pedig tudnak? Legalábbis tiltakozik: „Én nem csináltam semmit.” Szabadi elvtársnő ezt már nem tűrheti: „Még hogy nem csinált semmit. Van pofája azt mondani, hogy nem csinált semmit. A buziskodás, az magának semmi?” Sándornak rá kell ébrednie, hogy legféltettebb titkát is ismerik. Mészáros Béla a testtartásával, tekintetével érzékeltetni tudja a kissé nehezen megvalósíthatónak látszó szerzői utasítást is: „Élete, tervei szempillantás alatt végérvényesen semmivé váltak.” Még bevisznek neki egy ütést: „Ilyenkor ez a törvényes eljárás. Mindenkinek meg kell tudnia, hogy kicsoda is maga.” A családjának, az édesanyjának is. Aki ezt nem élné túl. A rendőrök megcsillantják a reményt: „Elég, ha csak a közvetlen feletteseit tájékoztatjuk” – javasolja Szabadi elvtársnő. Az őrnagy nála is humánusabb: „Elég, ha csak mi tudjuk, akik itt vagyunk…” Sándor boldogan ígéri meg, hogy a „fura alakok”-tól hallott, megszerzett információkat azonnal továbbítja. És már be is szervezték.
Szükség van rá, hisz – a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján vagyunk – szervezkednek a zsidók, kik mások (a cigányokat, ugye, röviden elintézik): „Ez egy zsidó vircsaft, Sándor, és maga a hálójukba keveredett.”
Sándor az aláírással új közösségre, új barátokra lel: „Mostantól hozzánk tartozik. Mi megvédjük magát mindentől.”
A legszörnyűbb, hogy ezt ő valóban így éli meg!
Tulajdonképpen nem is lett volna szüksége a „kis leckére”: meg se kellett volna verniük, meg se kellett volna alázniuk. De ha már így történt, nem baj, Sándor nem is haragszik. Híve a rendszernek, híve a szocializmusnak. Meg is mondja Imrének: „…ez a legjobb. A szocializmus. Csak sokkal jobban kéne csinálni.”
Lehetett egy beszervezési nyilatkozatot lelkesen aláírni? Hazafias alapon beszerveződni? – kérdezhetjük a harmadik évezred elején. Lehetett. Annyi mindent lehetett. Lehet. A manipuláció csodákra képes.
A kedélyesség bornírt, szürreális kiteljesedése, írói, rendezői és színészi bravúr az a jelenet, amelyikben Sándor egy demizsonnal jelenik meg a rendőrségen: a tartótiszt kinevezéséhez gratulál. Annak a tartótisztnek a kinevezéséhez, aki nem is olyan rég véresre verette. Már rég tegeződik vele, sőt Szabadi elvtársnővel – Annuskával – is. Most derül ki, hogy valójában az ő életük sem sokkal jobb, mint a többségé. Az ezredes elvtárs már nem is emlékszik, mikor nyaralt utoljára, Annuska fia „csak bukdácsol a szakközépben”. Megrendítő emberi pillanatok, őszinte kitárulkozások tanúi vagyunk.
Sándor kötődése persze érthető. Végre nem kell alakoskodnia. Ismerik a titkát és azzal együtt elfogadják. Hisz a kinti világban (vagy hogyan is mondjuk) merő rettegés az élete: „Maszkot le, maszkot föl” – mondta még a lipcsei munkásszálláson a barátjának, hozzátéve: „utálom azt, ami vagyok.”
Iszogatás közben elmeséli, hogy készül a Bibó Emlékkönyv (az időrend némileg eltér a valóságostól, Imre korábban a Beszélő harmadik számát hozta, noha a folyóirat később indult, 1981-ben, mint ahogy az Emlékkönyv elkészült, 1980 őszén, de ez lényegtelen, bár én híve vagyok az Arany János-i „epikai hitel”-nek). Azért ez a „rendkívül ellenséges” terv még felszítja a régi tüzet: „bedaráljuk” őket, jelenti ki határozottan a belügyes.
A következő, utolsó jelenetben bezárul a kör, ismét Sándor – Bihari – szobájában vagyunk, mint az elején. Teljesen leépült, démonjai közt már a tartótiszt és Szabadi elvtársnő is ott vannak, egyenruhában. Ők nem szólnak hozzá, sőt mikor a tartótisztbe kapaszkodna, az elfordul tőle. Ő is elfordul, ahogy elfordult mindenki más, a törzskocsmájából is kidobták. Imre látogatja csak meg, de nem tudja meggyőzni, hogy meg kellene írnia, miért csinálta.
Talán nem is tudná.
Erre igazából Ménes Attilának és Máté Gábornak sincs válasza. A hetedik és a nyolcadik jelent közt űr tátong. Feltehetően betölthetetlenül. Mintha maga Tar Sándor sem tudott volna válaszolni rá, bár megpróbált, megírta az Áruló című forgatókönyvet (2003, litera.hu).
Ménes Attila az említett interjúban azt is őszintén elmondta, hogy nem jutott semmire. „Illetve tudomásul vettem: mindegyikünkben él egy Teréz anya és egy Goebbels, s az adott történelmi szituációtól függ, hogy melyikük tesz próbára.” Eszünkbe juthat Örkény, aki a Tóték kapcsán 1978-ban így írt: „Én Tóttal érzek, de az Őrnagy is én vagyok.”
Máté Gábor rendezésében fontos, hogy Bihari nagyszerű író, meg is mutatja őt alkotás közben (és a besúgói jelentés alkotása közben is: az is egy mű…). Sőt már az NDK-ban játszódó jelenetben félszegen bevallja neki az egyik melós, mennyire tetszett egy verse. Egy nagy tehetségű ember eltorzulása fájdalmasabb, mint egy átlagos valakié.
Sem az író, sem a rendező nem ítélik el főszereplőjüket, igaz, nem is mentik el. Nem könnyű ítéletet mondanunk, én nem is vállalkoznék rá. Máté Gábort viszont nagyon becsülöm, amiért makacsul foglalkozik megválaszolhatatlan, megoldhatatlan, körmünkre égő kérdéseinkkel, problémáinkkal. Egy alkotót ez is minősít.
Ménes és Máté Biharija egyszerre bűnös és áldozat, aki ugyan elsősorban áldozatnak – vagy csak annak? – érzi magát, de érzékeli, hogy ronccsá vált. Védekezik: „…mennyi besúgó volt! A fél ország az volt!” Azonban sem ettől, sem mástól nem talál megnyugvást. Már nem is érzi magát embernek: „Ez vagyok, egy darab szar.” Aztán már csak az utolsó szót ismételgeti, motyogja maga elé.
A dráma és az előadás félelmetes pontossággal mutatja meg, hogyan torzíthat el, hogyan tehet tönkre embereket, százakat, ezreket egy szörnyű rendszer önnön fenntartása érdekében.
Ami, tegyük hozzá igen szomorúan, immár egy napjainkban játszódó darabból is kiderülhet – vannak is ilyenek. Sági elvtárs meg, hogy én is kört zárjak be, röhöghet a markába.