Rajongok a mintháért a színházban. Ezért ragadtam ott tizenkét évesen. Átélni mások életét a színész révén, aki mestersége virtuóza. Birtokában van a technikának, ami fölszabadítja. Ha csodálom egy bögre, egy híd vagy egy természeti tünemény formáját, hogyne csodálnám azt az életszerű másik alakot, amelyet a színész hoz létre önmagából a tartalom szolgálatában.

Néha a színész a tartalom, mint az Abigail bulija előadásában. A szezon során másodszor fordul elő a Katonában. (Az első A két Korea egyesítése volt.) Nem mintha a filmrendező Mike Leigh fiatalkori, 1977-ben írt és filmre is rendezett darabja tartalmatlan volna. A tartalma maga az élet, ez az ijesztő közhely. Két szomszéd házaspár vacsora utáni ismerkedési cseveje a késő harmincas pár lakásán. A fiatalok most költöztek be. Az ötödik szereplő elvált nő ugyancsak a szomszédból, tizenöt éves lánya első buliját tartja (ő Abigail, nem jelenik meg), áthallatszik a rock. Ideát a felnőttek isznak, táncolnak, összezördülnek – és a végén a házigazda szívinfarktust kap. Angol alsó középosztály, életvezetési és kontaktproblémák, lappangó házastársi zűrök, gyereknevelés (a házaspárok gyerektelenek), az italtól kibukó szemrehányás és rosszullét, felborzolódó kedély, kínosság, flört – és a krach. Semmi különös, jól szerkesztett életpanel, ha lebontjuk (negyedik falnak is hívják), magunkat látjuk. Vagy a szomszédot. Ha nem osztályon felül játsszák, nem éri meg a fáradságot.

A semmi különös a Kamrában maga a színházparádé. Egyszerűen annyi, hogy él. Aki azt hiszi, hogy tényleg egyszerű, próbálja utánacsinálni. Rezes Judit és Kocsis Gergely játssza a házigazda házaspárt. Látszólag jól megvannak, de felszín alatti pikírt ellentéteiket gonoszul kiélezik, kulturális különbségként kezelve különféle zenéket és festményeket vágnak egymás fejéhez. Rezes Beverlyjének nyájas erőszakossága, felszínes fecserészésének kellemkedő affektáltsága, aggodalmának tapintatlansága (agonizáló férje fölé hajolva lehamuzza) pazar portré; pompás színésznő, öröm látni. Kocsis hajszolt, dekoncentrált, a szétesés jeleit mutató, gyönge lázadásait a megszokott apátia helyett ezúttal fokozatos hergelődésbe váltó Laurence-e a színészi alkatra szabott új variáció, és tud újdonsággal szolgálni. Jordán Adél mint Angie szintén nem először, de teljes vértezetben hozza a butuska bájolgót, aki álmélkodik, lelkesedik és a naivalátszat mögött a nadrágot viseli a házasságban. A remek Ötvös András mokány, körbepillantgató Tonyja szóhoz sem jut, valósággal összeroskad párja vele kérkedő dicséretei alatt. Teljes meglepetés Ónodi Eszter megviselt, visszahúzódó, rossz tartású Suzyja (a közönség nevetéssel honorálja a dekoratív színésznő megjelenését „szerény ibolya” szerepkörben), aki nem tud nemet mondani, éhgyomorra iszik a megfelelő következményekkel, magára maradva pálcikás falatkákat töm magába – és ijedten tűri, hogy a gyerektelenek tolakodóan ecseteljék az Abigail bulijában rejlő veszélyeket.

Dőre hit, hogy ehhez nem kell Ascher, ehhez Ascher kell, az ő szúrós szeme, az ő iróniája, szarkazmusa, föloldó kedélye és szakmai profizmusa. A dramaturg Radnai Annamária (ha ő volt az) tudta, kinek találja a darabot. Ascher a tervezőivel – Khell Zsolttal és Szakács Györgyivel – kicsit megemeli az osztályszínvonalat, érkezéskor a néző vendégként átmegy a kispolgárinál ízlésesebb lakáson, úgyszólván otthon van a múltban. A tempó-ritmus tanítható, egyszerre látni a helyzetek színét és fonákját, minden pillanat kinagyítható, minden részlet egésszé válik. Ahogy Ónodi az őt közrefogó erőszakosakra tekinget. Ahogy a szakszerű ápolónő Jordán Adél görcsbe rándult lábát masszírozni kell a sokkos rémület közepette. Ahogy minden írói előírás reflektáltan valósul meg, és tragigroteszk színházi mestermunkává válik, amit „csak az élet produkál”.

Ugyanez hazaiban – így foglalhatjuk össze a Csoportkép oroszlán nélkül (természetes fényben) című Trafó-produkciót. Írója és rendezője Fekete Ádám ifjú mindenes – amilyen Mike Leigh volt az Abigail idején –, mellesleg színész és műfordító is, a most bemutatott darab dramaturgi tanulmányainak műhelymunkája. (Egyik osztályfőnöke az Abigail-előadás dramaturgja.) Az amerikai Richard Brautigan írásai által ihletett kis magyar univerzumban – hétköznapi nevén lakótömbben – az elszigetelt szomszédos életek nem a társasági banalitás szintjén kereszteződnek, hanem magukban őrlődnek, csak ritkán találkoznak. A kontakthiány egy az egyben, szótlanságban, bezárkózásban vagy monológban jelenik meg. Itt az otthoni meghívás nem a konvencionális lelepleződés terepe, hanem megvalósulatlan terv. Egy nő vendéglőjébe soha nem jön vendég. A fia kazettás magnón cumbia zenét hallgat, dobol az ujjaival, és dobozt húz a fejére. A vendéglősnő pincére képtelen hazamenni a magatehetetlen feleségéhez. A feleség és a gyógytornásznő között intim kapcsolat alakul ki. Egy irodavezető, a vendéglősnő szomszédja a tárgyalóterem kulcsát keresi, leteremti a nő fiát, aki a munkatársa. Egy férfi azt álmodja, hogy átlátszó, nem veszi észre a pincér, az infraérzékelők nem érzékelik a jelenlétét, a járműveken mások az ölébe ülnek. Egy gitáros fiú és egy harmonikás lány kapcsolata a zenélésen kívül nem jön össze. Az „átlátszó” fiú terhes felesége a szomszéd harmonikás lánytól kér egy villanykörtét. Egy (telefonon) angolul beszélő portugál lány városról városra utazva próbálja földolgozni barátja halálát, egyedüli vendégként betéved a vendég nélküli vendéglőbe, és táncol a kolumbiai cumbia zenére.

A kvázi kapcsolatok szálai menet közben sejlenek föl, sokáig nem tudni, ki kihez tartozik vagy tartozhatna, először csak a szorongások rajzolódnak ki. Aztán fokozatosan kitudódnak a „hivatalos” összetartozások és a „nem hivatalos” egymáshoz (vagy egymástól) menekülések, amelyek nem enyhítik, inkább elmélyítik a magányt, míg végül bezárul a kör. A valóságelemek olykor kicsapnak a medrükből, a katatón bezártság groteszkké vagy abszurddá válik, a kulcskereső irodavezető bizarr hisztériamonológot rittyent, a gitáros fiúra hiába váró harmonikás lány a nézők között keres valakit, akinek kellhet, az „átlátszó” fiú a végén a feleségének is láthatatlanná válik. Fekete Ádám tehetségesen ír és szerkeszt, változatos szerkezetben fölhasznált közhelypanelekből épít eredeti és működőképes dramaturgiát.

A meglepetést rendezőként okozza, mivel a tömör és tömény szöveg szétszabdalva, lassú folyással, nagy szünetekkel mintegy két és fél órára terjeszkedik a pulttal és vendéglői asztalokkal berendezett kvázi realista közös térben. Ez a szereplők tudata felől nézve fokozza a reménytelen üresség érzetét, amit a közönség egy része humorosan tragigroteszknek, más része unalmasnak tart. (Az utóbbiak folyamatos búcsúszimfóniát játszanak.) Én látok ebben a nézői megpróbáltatásban fantáziát. Fekete Ádám ez által is el akarja tüntetni a „színjátszást”. A szereplőknek nincs nevük, nem szólítják meg egymást, a színészek – Csillag Botond, Dékány Barnabás, Fábián Szabolcs, Hajmási Dávid, Hegedűs Barbara, Laboda Kornél, Piti Emőke, Tarr Judit, Székely Rozália, Vasvári Emese, Ana Vilela da Costa – önmaguk nyers, reflektálatlan valóságát hozzák, igen fegyelmezetten és a jelenlét súlyával. Ez a technika, virtuozitás és formaművészet nélküli színészet is tud hatni. Elfogadom, ha ez kell.