A látvány mondja ki a legmélyebb igazságot a Katona József Színház Cigányok című előadásában: a cigányok elleni merénylet pillanatában a plafon alól körös-körül fekete festékcsíkok indulnak lefelé, csorog a házfalakról az ezúttal nem vöröslő, hanem feketéllő fájdalom. Mert vannak helyzetek, amikor az igazság nem bírja el az árnyalást, amikor nincsen egyrészt-másrészt, és nincsen de viszont.
Erős előadás ez, megveszekedettül erős; micsoda színészek jönnek-mennek a színpadon! - mindent elhiszünk nekik, pontosabban mindent elhitetnek velünk, mert az az ő módszerük, hogy a figurában mindig ott az ember, ennél hatásosabb valami pedig színházban nincsen. És a rendező, Máté Gábor - aki mesterien vezényli nemcsak a színészeket, hanem a többit is, a látványt, a zenét - teszi össze, hogy fokozza a hatást, és az fokozódik is. És akkor a hatás alatt álló néző azt sem tudja, kinek a nyakába varrja, hogy csak utóbb, már a hazafelé úton kezd el gondolkodni azon, hogy valami mégis hibádzik, vagy valamiből inkább túl sok van; hogy olyan az egész, mint egy nagy patikamérleg: nagyon korrekt és porciózós, ahelyett, hogy gyerünk, lovak közé a gyeplőt, hadd szóljon...
Mert ennek a színházi estének arról kellene szólnia, hogy embernek látszó vadállatok azért ölnek meg embereket, mert azok cigányok. És arról, hogy ez tűrhetetlen, még akkor is (vagy éppen azért), mert a levegőben lóg, illetve a parlamentben ül a fajelmélet maga; és a néma, illetve olykor nagyon is hangos helyeslés a társadalmi sunnyogás ködébe burkolja az öldöklést. És a Katona éppen azért a Katona, hogy ilyenkor csapjon a nagy színházi asztalra, és nem mellesleg belevágja a pofánkba azt, ami oda való. Társadalmilag meg színházilag - mert mindkettő fontos egy olyan időben, amikor a társadalom meg a színház politikailag favorizált része (micsoda baromság, hogy van ilyen egyáltalán) rossz ízlésű és/vagy rossz jellemű, ámde nagyhangú és frusztrált emberek gyülekezete, elenyésző kivétellel.
Tersánszky Józsi Jenő Szidike, illetve később Cigányok című darabjának alaphelyzetéből, szereplőiből voltaképpen átfordulhatna a dráma ebbe a kortársi valóságba a kortárs író kezén - akár Molotov-koktéllal és puskalövéssel is. Utóbbi eltalálja a Harkocsány nevű cigányprímást, akinek a családját féltékenységi dráma és egyéb belső feszültségek izzítják éppen. Danit, a fiatal prímást a boldogulás vágya meg a tehetetlenség kényszere löki be vőnek a Harkocsány-családba, miközben a szíve talán a nem cigány, bár a feleségére nagyon hasonlító szeretőjéhez vinné, aztán téblábol, csal, lebukik, aztán eldördül az a bizonyos lövés.
Innen pedig Grecsó Krisztián írta tovább Tersánszky darabját, vagyis hogy éppen nem Grecsó, hanem az élet maga. Tán jobb lett volna, ha Grecsót kevésbé köti a rögvalóság, amely tudvalevőleg amúgy sem kezes bárány a drámaíró számára; ha figuráit nem az újságok tudósításaiból rakja össze, hanem a drámai anyag sodrásából. Ha nem a hétköznapi értelemben vett, objektív igazságot keresi szenvedélyesen - mert akkor az van, ami most: a társadalmi előítéletek igazsága is oda kerül a színpadra, ekként igazolást nyer -, hanem a szenvedélyes színházi igazságot hagyja érvényesülni. Úgy, ahogy a főszereplővé felnövő Harkocsányné figurájában el- és megtalálta a művészi hitelességet magát: Szirtes Ági alakításában nem az a fontos, hogy ilyen cigány asszony igaziból van-e vagy nincs, hanem hogy ott él a színpadon, eleven vádirat, szégyelljük magunkat.
A remek és annál is jobb színészi alakítások - Szacsvay László, Keresztes Tamás, Kovács Lehel, Bezerédi Zoltán, Pálmai Anna, Bán János, Rajkai Zoltán és a többiek - egyszerre elégítik ki és fokozzák a várakozásunkat; Fekete Ernő nyomozója aztán a maga zsigerileg ismerős, egyszersmind hátborzongatóan rokonszenves figurájával hirtelen kinyitja a szemünket: ha nem vigyázunk, máris ott vagyunk a nagy, össztársadalmi egyrészt-másrésztben.
Hát nem. A megélhetési (cigány) politikus egy másik darabban lopjon, ne ebben; a (cigány) apa egy másik darabban kefélje a lányát, ne ebben; a sunyi és tussolásra edzett rendőrök gazemberségét ne tompítsák holmi cigánynak vélt gazemberségek, legalábbis ne itt és ne így, és ne együtt, és ne már, hogy az úgynevezett politikai vagy akármilyen korrektség odanyomuljon a színpadra, mint afféle másik serpenyő. A színház nem a hétköznapi vagy a jogi igazságszolgáltatás terepe, hanem a művészié; Máté Gábor rendezői üzenete - igen, az - nem kevesebb és nem más: szégyen, szégyen, szégyen, hogy cigányokat ölnek azért, mert cigányok, akik a mieink méghozzá, a Katona jól tartott társulatáé és közönségéé is.
Francba a rögvalóság diktálta egyensúlyozással: merő hamisítás az egész.

Csáki Judit, Magyar Narancs, 2010. október 28.