Fekete Ernő a Katona József dohányzójából nyíló Sufniban Weöres Sándor verseiből egyórányit összeállított és telt ház előtt elmondja. Nem szavalja. Nem recitálja. Nem édeskés mosollyal odatisztelgi a költő nem létező szobra tövébe.
Nem is felkapaszkodik a magyar nyelv lángelméjének garabonciás köpönyegébe, hogy felhúzódzkodjék közszemlére, kölcsönt csórva a halhatatlanságból. Fekete elmondja a verseket. Közvetíti a költőt. Hangot ad a nyomtatott soroknak. Tolmácsa az elholt élőnek a félelmétől félholt színész.
Talán a savanyú pejslit utálom jobban az önálló versesteknél. Ájtatos félmosoly az előadó ajka körül, hittérítői szemforgatás, fontoskodás a kulturális misszió betöltésétől felelősséggel eltelve. Szemforgató félálomban a hallgatóság. Révülten lehunyt szempillák mögött suttyomban szenderegnek.
Temetőszagúak az önálló estek. Végső fogat összeszorítása évek óta színpadra nem került kivénült naiváknak. Mögötte halálfejével ott vicsorít a nekidurált választás: vagy csokorba szedem utolsó lehetőségként a szerelmi líra szálait, vagy hosszanti irányban felvágom ütereimet. Tartós sikertelenség esetén a végső választás.
Fekete Ernő nem mellőzött nekikeseredett. Megállíthatatlanul fut színészi szekere. Gazdagon ellátott főszerepekkel. Vendégszerepel Shakespeare-t más színházban. Rajongói elszaporodtak. Majd minden este színpadon van. Szabad idejében elröppen Amerikába Ivanovot vendégszerepelni. És mivel Fekete Ernő ahhoz a nemzedékhez tartozik, akiket a kiadástól elzárt, parkoló pályára szorított Weöres, legfeljebb kirgiz műfordításokból kereshetett a vasárnapi levesre valót, margón, stikában megfertőzte magyar nyelvvel, ritmussal, dallammal, bölcs játékossággal gyermektömegeket.
Megnyomja Fekete a magnetofon gombját, megszólal Weöres eunuch-kontratenorja, akibe beleszorult a világ mindentudása. Vidám halálfélelem, varázsmondókák, ősi rigmusok, távoli őshaza-melódiák. Pogány istenfélés.
Pornográfia határát súroló költői igazlátás testiségről, nőről-férfiről, önmagáról, mindnyájunkról.
Fekete Ernő nem szaval. Nem verset mond. Nem színészi eszközeivel színezi ki a verseket. Elmond. Közvetít. Érti a költőt. Minek következtében hallgatói is értik. Szereti a költőt. Miért is mindnyájan a zsúfolt sufniban szorongók szeretjük Weörest. Nem áll a színész a költő elé, ezért azután mindkettejüket egyszerre szerethetjük. Fekete nem viccelődik hangutánzón, holott van Weöres gyerekdalaiban, pajkos rigmusaiban néhány meghökkentő hanghatás. A színész nem készségét fitogtatja, hanem az igazoltan huszonegy éve távol lévő költő helyett illetlenkedik, vagy helyettesíti infantilitását. Néhány elbájolóan egyszerű körmönfontsága nyelvtörő nehézségeket támaszt előadásához. Fekete merészen belevág és győztesen kerül el beszédtechnikájával a szakadékokat.
A költő győzelme az egyórás este. Kibabrál a cenzúrán. Falhoz keni a vaskalaposokat. Diadallal átugrik a halálon és bekeringőzik a halhatatlanságba.
MGP, NOL, 2010. március 24.