Kötelező körök nélkül
Amikor kiléptem a Katona ajtaján, igazából nem tudtam, hogy mi volt a közös azokban a versekben, amit hallottam, de az teljesen világos volt, hogy egyrészt hangulatos egy órán vagyok túl, másrészt mindegyik vers okkal hangzott el a színpadon. Aztán kiderült, hogy az ok nagyon egyszerű: Bezerédi Zoltán szeretné megszerettetni a verseket, és ehhez csak olyanokat választott ki, amiről valóban gondol is valamit. És ez a talán kissé szentimentálisnak ható gondolat nagyon jól találkozik az igényességgel.
A versek pedig úgy folynak egymásba, mintha egyetlen merő monológ lennének, a végén videóról bejátszott, élő stáblista hossza ehhez képest igazán meglepő, ahol klasszikus és kortárs szerzők megannyi műcíme hangzik el. Persze az embernek feltűnik itt-ott egy-egy ismerősebb sor és strófa, de azok is természetesen simulnak bele az előadás szövetébe.
Bezerédi Zoltán nem flancolja túl a lírát, hiszen minden gesztus arra utal, hogy ő most beszélgetni jött, nem rendhagyó irodalomórát tartani, leróni kötelező áldozatát Kalliopé és Eutorpé előtt. A nézőtér is félvilágosban van, csak a rövid videóbejátszások alatt sötétül el. A videón először Jordán Tamás mondja el József Attilától a Kedves Zoltánt többször is, és ettől a személyes felcsapástól nem is kerülünk már sokkal messzebb. Egyébként az a néhány videó arányosan tagolja az estét, Philip Scott Johnson festményekből összeállított nőiarc-montázsa pedig még így részletébenis pazar munka, igaz, csak annyira szolgál, hogy a női tematikát jelölje ki, de nincs is több ígérve.
Tipikusan olyan este ez, amely során valószínűleg mindenki zsebre rak egy mondatot, megjegyez egy költőt, vagy ráismer valamire. Például arra, hogy Babits Jónás könyvében nem csak bibliotikus gondolatok, hanem metszően ironikus humor is van. De aki ekkor találkozik először Petri György nevével – ez potenciálisan nem olyan kevés ember, mert például középiskolában egyáltalán nem biztos, hogy szóba kerül –, számíthat arra, hogy a szocializmus kocsmaszagú, margarinos rémromatikáját nehezen felejti el. Bezerédi nem ró tiszteletköröket, ha valamiből csak részletre van szüksége, akkor részletet használ, végig megtartva a közvetlen hangot, és az este túlnyomó többségében kerüli a sematikus deklamációt, a verselést.
Könnyű Bezerédivel tartani, még ha nem is nagyon tudjuk, hogy pontosan merre megyünk, miközben megjárjuk az összes valamire való létkérdést a szerelemtől a halálig, de az egész olyan kisreálban zajlik, olyan magától értetődően. És ha nem úgy jönne a befejezés, mint derült égből a villámcsapás, talán az egész élmény kompaktabb lenne. Mindenesetre az elhangzott szövegek tényleg élő mondatokká válnak és nem nehéz elhinni, hogy valóban rólunk, nekünk szólnak.