Horrorvilág némi szeretettel
Jelképes és szép, hogy a Katona József Színház a harmincadik születésnapjára a Pinokkiót mutatta be. Hiszen a Pinokkió a kaposvári színház fénykorának elején, a fiatal Ascher Tamásnak volt emblematikussá vált, többször felújított, a televízióban is gyakran ismételt produkciója. Ascher pedig azóta a Katona főrendezője, szellemi arculatának egyik markánsan jelentős meghatározója. Így ezzel a premierrel érződik a folyamatosság.
Hiszen a Katona főleg azokból a művészekből alakult, akik Kaposváron és Szolnokon izgalmas, a társadalom életébe nagyon is bele szólni akaró, igazi csapatmunkán alapuló, de abszolút egyéniségekre építő színházat akartak csinálni. És rendhagyó mód lehetőségük nyílt arra, hogy amikor megalakították a Katonát, nem egy meglévő társulatba kellett beékelődniük, és ott valahogy megváltoztatni mások szemléletét, hanem üres épületben azok alakíthattak csapatot, akik úgy érezték, hogy tényleg együtt akarnak dolgozni.
A Pinokkió fontos abból a szempontból is, hogy Kaposváron igencsak adtak arra, a gyerekeknek szóló produkciók ugyanolyan színvonalasak legyenek, mint az esti előadások. Nem a harmadvonal rendezte és játszotta ezeket. Pogány Judit Pinokkkió alakítása a nagy szerepei közé tartozik, sok tekintetben a védjegyévé vált. Gothár Péter - aki szintén a Katona rendezője - kaposvári Diótörője a legjelentősebb munkái közé tartozik, ahogy nekem is az emlékezetes színházi élményeim közé. Ez a két produkció is mutatta, hogy Kaposváron szó sem volt arról, hogy gügyögjenek a gyerekeknek. A Diótörőben sötét, felzaklató, rút víziók voltak, a Pinokkióban pedig gonosz, sőt akár aljas figurák, ezek között kellett a kiskamaszkorú címszereplőnek megtanulnia, léteznie, boldogulnia. Vagyis nem idealizált álomvilágot mutattak a csemetéknek, ahogy a felnőtteknek sem.
Mindenkit szembesítésre késztettek a valósággal, de nem száraz kioktatás formájában, hanem éreztetve a játék örömét, gyakran mámorát, nemritkán katarzisig is eljuttatva a nézőket.
Így van ez a mostani Pinokkió előadásban is. Tulajdonképpen furcsa, hogy a Katona József Színház eddig nem játszott gyerekeknek. És ez sem kristálytisztán nekik szóló produkció. A régi Ascher előadás jó volt egészen piciknek is, ezt most nyolc éven felülieknek hirdetik, de naná, hogy hoznak kisebbeket is. És nincs belőle különösebb baj, nem rémülnek meg, legfeljebb sok mindent nem értenek. Ez úgynevezett családi színház. Felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt szól. Rétegzett jelentéstartománya teljes gazdagságában nem jut el mindenkihez, de még akkor is marad elég élmény.
Eleve roppant kalandos a mese. A frissen faragott fabábu-kissrác nem tud otthon nyugton ülni, jókora kíváncsisággal elindul világot látni, és kellő tapasztalat hiányában ballépéseket követ el, de közben sokat tanul, kezdi érteni a világot. Egyszer legalább mindenkinek meg kell égetnie a kezét ahhoz, hogy tudja, miért is nem tanácsos odadugnia a forró kályhához.
Parti Nagy Lajos Collodi meséjéből, és az ennek alapján készült Alekszej Tolsztoj által írt Aranykulcsocskából készített egy harmadik verziót. Persze megtűzdelte találó szóleleményekkel, és mai jelentéstartalmakkal. Pinokkió már okos telefonnal babrál, ami igencsak megkönnyítené eltűnésekor a megtalálását, de ki is kapcsolja, meg el is lopják tőle, így aztán ez a sarkalatos dramaturgia probléma megoldódik, és mehet tovább világot látni.
Keresztes Tamás pazar Pinokkió. Szálfavékony, ahogy egy fabábuhoz illik, és önálló életre kel keze-lába. Remek, kopogós, szaggatott a mozgása. De mindez inkább csak kellék, nem ez a lényeg. Sokkal fontosabb a mohó, élethabzsoló kíváncsisága. A tágra nyílt szemei tükrözik, hogy be akarja fogadni a világot. És ezt könnyíti, meg nehezíti is, hogy nincs benne kellő félelemérzet. Olyan naivan okos gyermeki tekintete van, hogy az csuda. Önmagában egy felfedező brigád. Könnyű bajba keverni, de talpraesettsége, természetes, magához való esze, egyre finomodó ösztönei rendre kisegítik őt a vészből.
Általában a róka meg a macska szokott a fő-gonosz lenni, de ezúttal inkább az elvetemült bábszínház igazgató az. Bezerédi Zoltán üzletelő manipulátornak játssza. Akinek finoman fogalmazva nem tiszta a keze. Aki másokat is bűnbe csábít, nem ismer se istent, se embert, ha bárminemű haszonra tehet szert. És van is annyira agyafúrt, hogy bőven hasznot húzzon másokból. Tőle olyan horrorisztikus ez a világ. A róka meg a macska hozzá képest inkább sameszek. Veszélyes, de mégiscsak kis lúzer bűnözők, ahogy Fekete Ernő és Elek Ferenc játssza őket. Olyanok, akiken mások is hasznot húznak, akiknek maguknak is van félnivalójuk.
Gonoszak-gonoszak, de azért kisstílű bohózati figurák, nevetségesek is rendesen, míg a bábszínház igazgató végveszélyt jelenthet sokaknak, az ő mosolygó álnoksága, nyájasságba bugyolált hazugságai tönkretehetnek bárkit. A róka és a macska megtanulták, hogy mi ebben a közegben a módi, hogyan lehet talpon maradni, és ezt egy frenetikus dalban, ami arról szól, hogy eladó az egész világ, közhírré is teszik, ha netán bárki számára is nem lenne egyértelmű. A nyakigláb Bán Bálint Pierróként eljátssza az érzékeny, sebezhető művészt, akit akár nagyon könnyű tönkretenni. Kovács Lehel a csupa szív tücsök, a jóság megtestesítője, sorsa meglehetősen kétséges ebben a zord világban, amit még érzékletesebbé tesznek Radnai Annamária dalszövegei és Selmeczi György zenéje. Mindehhez Khell Zsolt díszlettervező olyan közeget teremt, mintha játékpanel elemekből építené fel a környezetet, Nagy Fruzsina pedig elrajzolt, mesebeli figurákat teremt a jelmezeivel.
Haumann Péter Pinok Karcsi, azaz eddigi közismert nevén Geppetto mester, aki kifaragja Pinokkiót. Olyan embert alakít, aki eddig üzletelt bábuival, alapvetően jóravaló, de azért, hogy megéljen, ő is belement a csínbe. De már nincs kedve hozzá. Ha kint nincs béke, legalább belül, öregségére azt akar. Ezért is formázza meg Pinokkiót, akiből már nem pénzt akar csinálni, a saját gyerekének tekinti.
Szép, ahogy a nagy vándorlás után befejezésként újra egymásra találnak. Pinokkió miután sokat tapasztalt, temérdek csábításnak volt kitéve, nem enged a világ hívságainak, még az őt mágnesként vonzó bábszínház se tudja beszippantani. Egyszerre csak betoppan a magába roskadtan ülő, tán már mindenről lemondott, reményt vesztett Pinok Karcsihoz, aki először nem is veszi észre, aztán nem akarja hinni, hogy visszajött. Hosszasan bámulják egymást. És ez több mint, amikor szerelmesek egymásba felejtkeznek. Ez annak szimbóluma, hogy lehet létezni ebben az elfajzott világban, van valódi szeretet, otthonra lehet találni.
Próbálom hinni, hogy ez nem csupán a mesében igaz.