Éltető morbid

Az Anamnesisnek, a Katona és a Szputnyik közös produkciójának a halál, mint tabu és az egészségügy mint neuralgikus pont, illetve a kettő összekapcsolása a témája. Mondhatjuk, fölteszi a kérdést, hogy az utóbbi mennyire ludas az előbbiben. Persze nem erről van szó, csak annyiban, hogy a halálok egy része rendszerint a kórházban következik be, és az előadás helyszíne a kórház. Azaz dehogy. A színház. Ez lényeges mozzanat, mivel a Róbert Júlia és Bodó Viktor írta, az utóbbi rendezte fájdalmas mulatság nem akarja a valóság illúzióját kelteni. Inkább a színház illúziójával akar a valóságról elmondani olyasmit, amit - az elrettentő kórháztörténeteket leszámítva - nem szoktunk, nem illik, nem szabad, noha tudunk róla, csak kényelmetlen szembenézni vele.
A díszlet (Balázs Juli) egy ismerősen lepusztult kórház emeleti átmenő folyosóját "ábrázolja", amely az első jelenetben műtőként, később kórteremként működik, de a porta és a friss halottak fiókos szekrénye is bele van komponálva, és mivel a tér mindvégig fergeteges forgalmat bonyolít le, a tumultuózus várakozás és bizonytalanság benyomását kelti az élet és a halál határán.
A szkeccsszerű jelenetek a szemfényvesztés módozataiba lovalnak bele.
A színészek néha klasszikus színházba illő szerepeket kapnak, Lengyel Ferenc például mint orvos közli Szirtes Ágival mint mentőssel, hogy a nőnek előrehaladott rákja van, az előbbi arcán látjuk a tapintattal árnyalt szenvtelenséget, az utóbbién a sápadt bénultságot, és a jellemzően félig nyitott szobaajtónál zajló, jutó beszélgetés érzékelteti, hogy a két, egymással tegeződő ember között korábban nemcsak orvos-beteg viszony volt. Máskor azonnal lelepleződik a színjátszás, Dankó István hosszú percekig halad millimétereket egy járókerettel, majd kiugrik mögüle, holmi filmforgatást emleget, és eliramodtában alakítása minőségét mérlegeli. Mészáros Béla sokáig postásként keresi az utat az összevissza számozott épületekhez - Keresztes Tamás mint mentálisan és lingvisztikailag retardált portás nevetgélve mondja, hogy "arra" kell mennie, de irányt nem mutat hozzá -, később elhalálozott édesanyját kutatja a kihúzogatott halottas fiókok ideiglenes lakói között, még később, de változatlanul postástáskával a vállán kiderül róla, hogy rendező, és nemcsak úgy mondja, hanem a legvégén lehengerlő hangszeres-énekes fináléra állítja össze a társulati zenekart.
Nem egyszerűen szerepsokszorozásról van szó, hanem szándékos bizonytalanságkeltésről komolyság és komolytalanság, tragikus és komikus, civilség és színészség között.
A színészek a realisztikusabb epizódokban sem "játszanak", hanem hétköznapian, életszerűen viselkednek, a civil szereplők viszont - gyerekorvos, mentős, patológus, pszichiáter, gyógyszerész - olyanok, mintha "szerepelnének", holott saját szövegüket mondják. Az utóbbi megszólalások filmbejátszások, az egyes hivatások gyakorlói szakmai és társadalmi problémákat taglalnak, de a szokásos lapos panaszáradattól eltérően olyan lazán és természetesen (ami jottányit sem von le a gondok súlyából), hogy az már elemelt színészetnek hat. Szinte nincs különbség a két csoport hangvétele között, ezáltal tökéletesen kiegyenlítődik a kétféle "anyag" - a színházi és a publicisztikai -, létrehozva az előadás gondolati és stílusegységét. Nem a Rimini Protokoll-féle teatralizált dokumentarizmus válfajával van dolgunk, hanem egy ismerősen kaotikus helyre, a kórházi "purgatóriumba" jutunk, ahonnan nem tudni, hová vezet az út - az életbe vagy a halálba -, és gúnykacajjal vagy éppen meghatódva, a bohózat, a farce, a hiperbola eszközeivel idézzük fel ezt az átmeneti állapotot.
Mindjárt az elején egy (filmbejátszással imitált) autóbaleset sérültjét próbálják újraéleszteni a műtőben, és a túlélő, egy könnyebben sérült fiatalember folyamatosan nekiugrik az orvosoknak, folytatni kényszerítve a reménytelennek bizonyult kísérletet. A fölfokozott zenére koreografált jelenet apokaliptikus pantomim. Végigvonul a szinte táncszerű mozgásstilizáció. A megközelíthetetlen, fehér köpenyes orvosok gyors ütemben, váratlan alakzatokban, futva, szökdécselve vagy kígyózva tűnnek föl a kivágódó ajtókban és tűnnek el a folyosói járásokban. Néha hektikusan tekeregnek át a színen, és az alázatos érdeklődők konform módon fölveszik a mozgásukat, hogy a nyomukba szegődve próbálják szóra bírni őket. Egy alkalommal az aranykoronás professzor valódi és képletes sleppel viharzik keresztül. Lengyel Ferenc mint prof a körülötte legyeskedő asszisztenciával úgy vizitel a körbeforgó ágyak mellett, mint aki futószalagon munkáljamegaz azonos alkatrészeket, kérdéseire nem vár választ, előre kiosztja a verdikteket.
Ugyanez a körkörös beállítás és ugyanez a káosz illusztrálja a fekete öltönyös hivatalnokok szavazásos vitáját az egészségügyről. Röpködnek az akut témák - kórházbezárás, leépítés, összevonás, rezidenskérdés, külföldi munkavállalás -, sorjáznak az igenek-nemek, a résztvevőknek fogalmuk sincs, mire és hogyan szavaznak, sűrített karikatúrái egy a politikából ismert helyzetnek.
Az előadás anyagát improvizációk, beküldött és saját történetek, a riportalanyok élményei alkotják, amelyet a két társulat operált össze - a varratok nem látszanak -, külön néven megnevezve Fábián Gábort és Hajduk Károlyt mintjelenetezőket. Fábián egy vehemens szónoklata közben kizuhan keretéből az ajtó, majd amikor Jankovics Péterrel visszaillesztik, és az utóbbi egyik ujja a művelet áldozatául esik, Fábián mint orvos egy távoli időpontban jelöli meg a visszavarrás dátumát, ettől kezdve Jankovics fej- és ujjvesztetten rohangál, s burleszk rohangálásai közben ujjvesztései tovább szaporodnak. Molnár Gusztáv mint hármas iker váltja gyors egymásutánban lelombozott, közömbös és ujjongó önmagát egy betegség testvéri kilátásaitól függően.
A szélsőséges groteszket szelídebb kedély és líra ellenpontozza. Olsavszky Éva és Kun Vilmos idős házaspárja a beteg feleség és a beteglátogató férj kettős magányát szánakozás és szentimentalizmus helyett csipkelődő csintalansággal ábrázolja. Pálos Hanna meghitt, gyertyafényes mesét mond el az orvossá lett gyerekről, akinek a Halál volt a keresztapja, az instrukciói szerint gyógyította meg azokat, akiket életre ítélt, s amikor a szeretett lányt a Halál akarata ellenére mentette meg a gyógyfűvel, az ő élete is bevégeztetett.
A Nagy Kaszás emblematikus figurája meg is jelenik Czukor Balázs személyében, fekete lebernyeggel és csuklyával, suhogó szerszámmal, lendületesen.
Minden állítást megkérdőjeleznek, minden abszolútumot relativizálnak.
"Vége az első résznek - jelenti be, talán Vajdai Vilmos -, de nincs szünet".
És az előadás megy tovább, ahogy eddig. Nem minden epizód egyenértékű, vannak kevésbé eredetiek és kevésbé gördülékenyek is, az összhatás azonban- ördögűzés a gátlások alól fölszabadító komédiázás eszközeivel - sikeres. A Katonába oltott Szputnyik a változó stílt erősíti a Petőfi Sándor utcában, a korszellemet, amelyben (személy szerint bármennyire sajnálom is) egyre kevésbé ver visszhangot az intellektuális elit, de jó esetben (és ez annak számít) pótolja a mindennapi valóság bizarr, provokatív, impertinens és szakszerűen teatralizált kórtörténete. A záró szám előtt Fábián Gábor hátralép rágyújtani, és ahol állt, oda abban a pillanatban lezuhan egy fejgép. Hajszálon múlik az életünk.