LAM 2002;12(5):336-7.

SZELLEM ÉS KULTÚRA

Topmenedzser-kabaré



Nem emberek, hanem kutyák. Nagykutyák. Top dogs. Ők a frissen kirúgott topmenedzserek, akik nagyon fiatalon nagyon az élre kerültek és nagyon ott is akarnak maradni. Outplacement a neve annak a tréningnek, amelynek során a kirúgottakat addig nevelgetik, alakítgatják, formázgatják, normázgatják, amíg vissza nem kerülnek a topra. Vagy majdnem oda. Mert ugye, visszaút, az nincs.

Urs Widmer 1996-ban írta a Top Dogs című darabot, amely – ha szigorúak vagyunk – e tréninget mutatja be. Ám Bagossy László rendező előadása a Katona József Színház Kamrájában távolról sem valami menedzser-újraépítő módszer demonstrációja. Az egyenszürke térben egyenszürke ruhát (tér: Bagossy Levente, ruha: Földi Andrea) és hibátlan frizurát viselő páciensek épp a program K&K – azaz kakaó und kifli – alprogramjának gyakorlásával vannak elfoglalva, halk zene szól, szemükön pedig szemellenző. E boldog állapotban nyilván valami szépre kell gondolniuk, hogy napjukat pozitívan kezdhessék el. Stílus van: szürke, hibátlan, személytelen. Mint a mosoly, amely az újoncot üdvözli. Az újonc pedig nem más, mint egy szintén kirúgott toplény, aki éppen nem hajlandó tudomásul venni, hogy márpedig őt is lecserélték. És karizmatikus munkahelye, amely épp most távolította el, gyorsan beíratja egy outplacementre, nehogy exalkalmazottja valami meggondolatlanságot kövessen el, vagy tán őt, a nagy hatalmú multit empátiahiánnyal vádolják meg a piacon. Mert a látszat a lényeg: jól vagyok, gondoskodom rólad, objektív okok miatt elbocsátalak, visszakerülök az élre.

Zsong a fülünk az angol szavaktól. Mintha az új világ oly szélsebesen törne be, hogy lefordítani sincs időnk a szakkifejezéseket, meg aztán minek is, holnapra úgyis kicserélődnek. Nyelvi torzszülöttek és képtelenségek éktelenítik a tanfolyamot, az agresszív térítés – politikai, hitbéli, üzleti – jelszavai tenyésznek boldogan: „Még időben csatlakozz a leendő győztesekhez!” (Úristen, honnan ilyen ismerős ez?) A kiváló fordítás Nóti Judit és Edith Kotte munkája. Tátva marad a szánk, hogyan kell tréningezni az önáltatást, hazugságot, csúsztatást, álságot, őszintétlenséget, képmutatást! És hogyan kell a „nagy bukás” után pozitívvá válni. Majdnem azt írtam, hogy clear-ré, mint a szcientológusoknál. Mert ez is olyan, mint egy gazdaságilag sikeres vallás, azt is tanítják: „A világ szép és biztonságos. A jövő boldog és biztató. A múlt letisztult és tapasztalatokkal teli. A jelen kiegyensúlyozott és reményekkel terhes.”

Elsősorban az imázst tanítják, az önimázst. A Bagossy-kínálta tanfolyam arról szól, hogyan hitessük el magunkkal, hogy jók vagyunk, pozitívak, energikusak, kooperatívak, udvariasak, kellemesek, szellemesek, egészségesek, magabiztosak. Hogy ne derüljön ki, hogy előítéletesek, fajgyűlölők, antiszemiták vagyunk. Hogy egy pillanatra sem tört meg minket az, hogy egy fél szóval kirúgtak, megaláztak, kipenderítettek, lecseréltek, leírtak. Nem törtünk meg. Talpon vagyunk, pozitívak vagyunk. Nem kerültünk az utcára, nem lettünk öngyilkosok, alkoholisták, nem szorongunk, nem magányosodtunk el, nem félünk, nincsenek családi problémáink, nem vagyunk frusztráltak, a barátaink ugyanúgy szeretnek, és anyunak továbbra is mi vagyunk a kedvence.

A hazugságdemonstrációt, amelyet Bagossy élvezetes, pergő ritmusú és humoros előadásában kapunk, fegyőrök irányítják. A tanfolyamszervező NCC, azaz New Challenge Company kemény őrei nevelik sziklaszilárddá és sebezhetetlenné ügyfeleiket és übermensch-imázsukat. Csakhogy, amikor egyedül hagyják őket, kiderül, hogy mégsem olyan egyszerű. Mert álmodni kezdenek, nem odaillően viselkednek: vallomást tesznek, megnyilvánulnak érzelmeik: őszinték vagy önreflexívek lesznek. Gondolkodnak, mosolyognak, sírnak, fejüket verik a falba, kéjelegnek. És a topkutyákból előbukkan a félénk, komplexált, magányos, emberszerű lény.

A Katona József Színház társulatának nyolc fiatal színésze kiválóan teljesít. Az együttes remek a tréning stilizált koreográfiájában, amikor a „forming-storming-norming” jelszavakra gyakorolnak karatét, beszédtechnikát és testbeszédet (mozgás: Uray Péter). Vagy amikor a menedzserimázst építik meggyőzően, mégis leheletnyi iróniával, és a csapat tagjai pontosan kidolgozott lépésekkel, az örök élet mosolyával közelednek felénk és mutatkoznak be, mint egy boldog reklámfilmben: „Szia. Vanda vagyok.” A rendező inkább a jelenetek gyors váltására, a szerepek átjárhatóságára és összekuszálására építi pergő jeleneteit (az egész tréning, ugye, csak szerepjáték), amelyben mindenki felváltva tréner és résztvevő, ápoló és ápolt, s ezáltal e szép új világ tűzijátékszerűen és vígjátékian mutatkozik meg a színpadon. Bagossy nem az egyes emberi sorsok elemzésével bíbelődik – nem is igen ad rá lehetőséget a szöveg, amely inkább valami ügyes forgatókönyv, semmint elmélyült dráma (gyanítom, bele is nyúlt a rendező és a maga képére alakította), mindvégig megmarad egy realista világban és nem nyit groteszk-abszurd irányba. Mellesleg tehetné: amikor az egyik szereplő a kirúgása történetét meséli el („nála van a labda”, mint egy profi tanfolyamon), és beszámol arról, hogy vállalata szemléletváltása során fiatal gyermekpszichológus szakembereket alkalmazott, akik méhen belüli reklámmal kísérleteztek – nos, ez az abszurd nyitánya. Bagossy jobb, mint a darab; stílusosabb és stilizáltabb. Az előadás pedig inkább szórakoztatni akar – igaz, nem olcsón és nem is gondolattalanul –, mint meg- vagy rádöbbenteni. Ez inkább topmenedzser-kabaré, mint dráma. Úgy egy leheletnyivel könnyebb, mint szeretnénk. Mert az elmagányosodott, magára maradt Christian, aki az első jelenetben még nem akarta elhinni, hogy ő is ki van rúgva, ezt a nagyon buta kérdést teszi fel: „El fog jönni az az idő, amikor mi emberek tisztelni fogjuk egymást és méltósággal közeledünk egymás felé?” Ápolója az irodai forgószéken, amely tolószéket imitál, halkan kitolja a színpadról, megnyugtatói igenjei mintha csak egy értelmileg sérülthöz szólnának csillapítóan. Az emberi dráma pedig jótékony homályba vész.

Tompa Andrea