Tarján Tamás: Szentivánéji Vízkereszt

Az Ahogy tetszik  a Katona József Színházban

Shakespeare írói működésének 1594-től  1600-ig számított második korszakában a  tragédiás darabok mellett bőséggel, szinte  vonulatot alkotva keletkeztek a kalandos  történetű, ugyanakkor líraian hangolt  szerelmi vígjátékok is. Az angol századvég  később be nem teljesült reményekkel  kecsegtető politikai dinamizmusa, a  társadalom még csorbítatlan önbizalmától  áthatott optimista kor-szellem arra késztette  az írót, hogy bátran műveibe fogja a lét  roppant gazdagságát, fölmutassa szertelen és  végletes változatosságát. Nem kétséges - ez  Shakespeare úr utolérhetetlen zsenialitása,  drámáinak örök csodája -: az élet mindenestül benne van (külön-külön is) e komédiákban.

...vagy amit akartok - az 1600 papírra vetett,  korszakzáró érvényű Vízkeresztet címének  második fele erősen hozzákapcsolja a vele  egyazon esztendőben született Ahogy tetszikhez. Az alkotói szemléletről, a teremtő  művész-nek anyagával, tárgyával szembeni  boldog-szomorú fölényéről árulkodnak a  címek. Shakespeare a létrehozás pillanatában  mindjárt el is tolja magától a művet;  az olvasóra, a nézőre testálja a meg-ítélés,  értékelés dolgát. Mintha széttárná a karját: ő  nem felelős semmiért. A darabtitulusokba  eleve belefogalmazott föltételesség,  forgandóság: a szemléletek és értékek  bizonytalansága nem romló aktualitással  fejeződik ki a jobbára archetipikus  vándormotívumokból és ismerős-ismételt  színpadi szituációkból szőtt víg-játékokban.

Az 1596-ra datált Szentivánéji álom a legkiemelkedőbb teljesítménye e. komédiasornak.  S mert „csupán" álom, az „ahogy  tetszik"-viszonyulás itt is biztosított az író -  meg a néző - számára. Szemünket  dörzsölgetve ébredhetünk föl a csodásan  szörnyű kábulatból, elhessegetve  Zubolyként a riasztó emlékfoszlányokat,  vagy ráébredhetünk emberlétünk félelmetes  és fölemelő titkaira. E darabok  mindegyikében a szerző kimond olyas-mit,  amit nem hihetünk el neki (mert úgy mondja  ki: rajtakapható pontatlansággal,  hangsúlyozott sietséggel például),  s nem mond ki olyasmit, amit pedig  hallani szeretnénk (a megnyugtató végkifejletek  és előnyös jellemfordulatok meggyőző magyarázatát többek között).  Shakespeare-re általában is jellemző, ám a  most említett művekre különösképpen  hogy a konkrét szöveg fölött ott lebeg a ki  nem mondott - a kimondhatatlan is.  Vágyainkról, sejtéseinkről, alig tudott  titkainkról: az emberi természet ki nem  mondott rejtelmeiről beszél (hol szentenciázva,  hol elhallgatásba, célzásokba burkolózva)  a Szentivánéji álom, az Ahogy tetszik, a Vízkereszt. Szükségtelen kijelenteni:  a lehető legkorszerűbb alkotások.

Az e bírálat címéül választott  összevonás - Szentivánéji Vízkereszt - nem  csupán a három vígjáték bizonyos  összefüggéseire, rokonságára kívánna  utalni. Székely Gábor Katona József színházi  Ahogy tetszik-rendezésének számos  motívuma emlékeztet (talán részben  szándékkal is) Orsino, Sebastian, Olivia és  Viola históriájára, illetve Demetrius,  Lysander, Hermia és Heléna „nyárközépi"  kalandjaira. Talán nem is olyan nehéz  emlékezetünkbe idézni a Várszínház pár  évvel ezelőtti Amit akartok, avagy Vízkereszt című előadását, valamint a hazai és a  „vendég" Szenti vánéji álmok egyikétmásikát.  Székely nem utánoz senkit és  semmit, hanem a maga igen jó  rendezésével újólag megerősíti annak a  manapság uralkodó Shakespeare-értelmezésnek  a jogosultságát, amely ezek-kel  a fergeteges vígjátékokkal is olyképp akar  nevettetni, hogy közben állandóan  figyelmeztet az emberi lét alapvetően  tragikus voltára. Jan Kott nagy hatású  Szentivánéji álom-elemzése (és Peter Brook  nem fakuló emlékű előadása) újra és újra  érezteti szellemét Shakespeare más komédiáinak  színre vitelében.

Székely Gábor munkája továbbá azért is  nevezhető - persze metaforikusan  „Szentivánéji Vízkereszt"-nek, mert  nemcsak az Ahogy tetsziket állította színpadra,  hanem általában Shakespeare-t.  Major Tamás Shakespeare-rendezései  láttán véljük úgy gyakorta, hogy nem egy  darabban: magával az íróval találkoztunk;  és Ruszt József tudta úgy megformálni a  Troilus és Cressidát, a János királyt, a  Periclest, hogy valamennyi mű szinte az  összes többit is képviselte, s egyetlen  előadásba is belesűrűsödtek a shakespearei  világ enciklopedikusan rendszerezett  motívumai. Székely eltérő úton jár, de az  Ahogy tetszik fiataljaiban shakespeare  mindegyik ifjú szerelmesét, zsarnokban és  a száműzött hercegben mindegyik  uralkodóját meg tudja szólaltatni. A méla  Jaques-ban mindegyik bölcsét; Próbakőben  pedig a Bolondot.

Ahogy maga a darab, az előadás is két  különböző karakterű, világosan elváló  részre tagozódik. A cselekményes elemeket  sietve prezentáló rész (a szünet  előtti első fél - a felvonásokat emlegetni itt  nem sok értelme lenne) a komorabb,  súlyosabb: a politika tart a markában  mindenkit, közvetve vagy közvetlenül a  trónbitorló Frigyes herceg zsarnoki ön-.  kénye szabályozza a cselekedeteket. A  szünet utáni előadásfél vidám, játékos,  napsütötte: az úgynevezett pásztoridill alig  megtartott műfaji keretei között zajlik az évődő szerelmi hancúrozás. Az  álöltözetek, összetévesztések és a viszonzatlan  epekedések miatt igencsak  furcsa párok közt. A világítási effektusok  kimunkált, céltudatos alkalmazása révén  a cselekményes jelenetek színhatása  nyomasztó, az erdei képek viszont  jobbára fényesek, üdék.

Shakespeare-től éppenséggel nem túl  elegáns szerkesztési megoldás, hogy  „hagyja szétesni", két félre különülni a  darabot. Székely ezt az el nem tagadható  hibát azzal orvosolta, hogy - fölerősítette.  Szervesen oda nem tartozó jeleneteket  is hozzáigazított a cselekményes  részhez, s így két egységes, egymásnak  felelő egészet komponált. Szimbolikusan  főképp, de látványban is a sötét, a fekete  uralja a szünet előtti részt, s a világos, a fehér  a szünet utánit. Hangsúlyozottabbá  válnak az előadás koncepciója, mondandója  szempontjából oly fontos helyszínek.  A köd, a homály, a kellemetlen  hatású világítás a testvérét száműző  herceg palotájára, illetve (kiindulásában  rokon a másik történetszál: Orlandóé) az  öccsét atyjuk végakarata ellenére alantas  sorba kényszerítő Oliver házára telepszik  rá. Az ardennes-i erdőt viszont, ahol az  idősebb herceg bujdokol,  fény ragyogja be: a kipirult szerelmesek  reményeitől, boldogságától átizzik a tájék.  A benne élő személyek jellemzik a  vidéket: az emberek képére formálódik a  környezet. Megengedhető leegyszerűsítéssel:  a Palota és az Erdő áll szemben  egymással. A zsarnokság és a szabadság  jelképe. Az udvar, ahol a gonoszság, a  jogtiprás, a rettegés az úr (a birkózóviadal  kimenetét előre eldöntenék, mindenkire  büntetés leselkedik, a tisztább lelkek csak  suttogva mernek szólni stb.) - és a rengeteg, ahol a teljes szabadság honos (a száműzött  herceg kíséretében valamennyi úr  bátran kimondhatja a véleményét, a derék  pásztorok megsegítik a rászorultakat, a  hely szelleme még a gaz Olivert is arra  indítja, hogy jó útra térjen stb.).

Frigyes bevonult a palotába, uralkodóként  bitorolja bátyja tartományait. A báty  kivonult az erdőbe : más választása nem  volt, ám így a szabadságot választotta.  Székely nem éri be azzal a sekélyes  gondolattal, hogy az udvar: a hatalom  udvara szükségképpen rossz, a rossz  hatalomból való kivonulás szükségképpen  jó, s hogy az erkölcsi tisztesség csak  a hatalom körén kívül, az erdőben lakozik.  Megleli Shakespeare „elszórt" szavait,  jeleit, figuráit a palota árnyalt ábrázolásához,  illetve az erdei udvar bemutatásához.  Nélkülözhetetlenek a kisebb szerepek,  nélkülözhetetlenek az epizodisták.  Kun Vilmos Le Beau udvarmester képében  portretizálja a gyáva becsületességet.  Charles, a birkózóbajnok (Újlaki Dénes)  vaskos testébe, súlyos agyába egyetlen  nehéz gondot, nehéz gondolatot vert bele  az élet: neki a fizikuma révén fönn kell  tudnia tartani magát és családját. Nem  ismer kegyelmet; nem ismerhet. Le Beau  gyávasága, Charles (alkata ellenére való)  kíméletlensége is a zsarnoki hatalom  következményei. A jobb sors-ra  érdemesek is idomulnak valamiképpen a  rossz uralkodóhoz, a rossz ura-lomhoz:  énjük hitványabb vonásait hív-ja elő a  szorító helyzet.

Amint e példákban, úgy a továbbiakban  is általános érvénnyel képes megszólalni a  jellemek galériáját föltáró Székely. A  száműzött herceg azzal a blazírtsággal,  egykedvűséggel, türelmes lemondással  szemléli-kutatja vele maradt híveit, ami  már szinte erkölcstelenség. „Úri módon"  törődik bele bukásába, de passzivitása  nemigen vet jó fényt „királyi"  képességeire, egykori uralkodására. Sinkó  László mozdulataiból, a rezzenetlen arcát  hirtelen átrajzoló groteszk, kifejező  mimikájából sugárzik, hogy ez az  elkergetett fenség már nem lepődik meg  semmin. Rejtett fájdalommal tűri szeretett  lánya távollétét - és akkor sem igen  csodálkozik, midőn Rosalinda elébe áll,  mint a mesében. Raj-hona Ádám, a  száműző herceg nem őrült önkényúr, nem  is vérnősző barom - csak hamarosan  idősödő férfi, aki - még épp „élte delén"  fölverekedte magát a trónusig, és most  egyfolytában fél. Retteg, mert ereje,  erélye, tehetsége, adottságai látnivalóan  elégtelenek tartósabb uralma  biztosításához. A saját, ki-erőszakolt  pozíciójáért és pozíciójától remegő vezető  és a bukásában cinikus-szenvtelenné  fáradó egykori első ember jellemképével a  középnemzedékekben ma sem ritka  típusokat ragad meg Székely Gábor.

Hogyan szerezte Frigyes a kormánypálcát?  Nem tudjuk, nem is érdekesek a  részletek. Látjuk, mily nagy gond neki  megtartani. Már ameddig: mert csillagában  meg vagyon írva a hamari bűnbánás,  vezeklés. Alighanem bátyjának nem  csekély bajára, hiszen jogos birtokaival  együtt az uralkodás nyűgét is vissza-kapja.  Holott ő már - kockáztassuk meg - a Szeget  szeggel Vincentiójának mintájára  valószínűleg szívesen ráhagyná alatt-  valóit egy alkalmasnak tűnő helyettesre, s  maga álruhában, rangrejtve szemlélőd-ne a  nép s az urak közt. Az életkori viszonyok a  Katona József Színház elő-adásában nem  egyértelműen tisztázottak, nagyjából  azonban megállapítható: aki-nek már van  némi élettapasztalata (azaz legalábbis  amolyan jó negyvenes), az ön-magának és  környezetének lassabb tempót diktálva  vagy engedélyezve húzód-na el a valódi  cselekvéstől, az igazi tevékenységtől. A  hatalmát csak fenntartó bitorló, az erdőben  berendezkedett szám-űzött, a riadtan  sertepertélő Le Beau, a muszájból birkózó  Charles, továbbá az idősebb herceget  kísérgető urak közül Amiens és Denis (a  versezeteket hangulatosan, de ezúttal kevés  zenei invencióval énekelgető, nemegyszer  funkciótlanná is váló Cseh Tamás és a  mostoha szerepet fölvállaló Hollósi Frigyes)  is ehhez a mind passzívabb generációhoz  tartoznak. Az öreg Csűrcsavar  Olivér, az iszákos lelkész is csak az enniinnivalót  keresi, nem a hit ügyeinek sűrűjét  (Sarlai Imre elárvult helyére Garay József  lépett). Csak bizonyos fokig jelent kivételt  a pásztor Corinnus, ez a rokonszenvesen  föld- és birkaszagú kétkezi ember (a  mackós Horváth József ismert és  megbízható alakításai egyikét nyújtja), akit  azonban a rendezés nem tud, nem tudhat,  talán nem is akar munkája közben is láttatni. Ma már persze Corinnus nem  terelgethet a színpadon igazi nyájat, de az  elgondolkodtató, hogy a konkrét  tartalmaitól megfosztott, a szó szoros  értelmében színházi díszlet (később esik még  róla szó) a környezet illúziójával együtt a  második részben a környezetbe ágyazott  tevékenységet: az erdei tisztásokon  folytatott állatlegeltetést is száműzte. S  vele a világában és munkájában kétely  nélkül otthonos ember értelmes és a maga  módján felhőtlenül szép életének az erdőbe  menekültek - meg a nézőtéren ülők - előtt  erős jelképiséggel lebegő példáját. Eb-ben  a vonatkozásban Corinnus a kulcs-figura.  Lehetséges, hogy valamely módon érdemes  lett volna egyszerű, tiszta-szívű  kedélyesnél többnek: munkájával  összeforrt dolgozónak mutatni. Hiszen  részben épp ez: a saját feladatának eleget  tenni nem tudó (alkalmatlan vagy  kitaszított) ember dilemmája áll az előadás  középpontjában.

Hajlott kora és hibátlan tisztessége révén  Olivér Orlandóhoz pártoló öreg szolgája,  Ádám, kirí a föntebbi „passzívak" sorából.  Ő már nem képes dolgozkor  hercegének kurta és többértelmű  „Megkapod"-ja elhangzik, így folytat-ja:  „Más semmit sem akarok; / Föltéve, ha  kigyomlálsz az agyadból / Minden giz-gaz  hitet, amely szerint Bölcs volnék. S mi kell  még vele? Szabadság, A szél nagy  szabadalma: bárkinek / Arcába fujni; igy  tesz a bolond is: / És az  nevessen legjobban, akit Legjobban  feldühitek ... Öltöztess bohócnak s engedj  beszélnem, Ahogy akarok - ki-pucolom én  E megfertőzött világ ronda testét, / Csak  szedje gyógyszerem türelmesen." (Szabó  Lőrinc fordítása., a 11. fel-vonás 7. színe.)  Benedek Miklós mára azon színészünkké  érett, aki talán minden-ki másnál  alkalmasabb e megrendítően mulatságos,  torokszorítóan szánni való Jaques  megformálására. Nemcsak az alak külső  burkát hozza, illetve teremti meg, nemcsak  a jópofa, fura figurát, akiért a közönség  mindig hálás, de a lélek tartományait, a  sajátságos magatartás indokait is szinte  maradéktalanul föltérképezi. Elég néhány  replikája, hogy tudjuk: ez az ember azért  ad sebeket, mert maga  is vérzik. Nyersen prófétál hogy leplezze  érzelmességét. Magányát orvosolja azzal,  ha elver maga mellől mindenkit. Sírni és  nevetni egyszerre kell rajta, oly-annyira  életidegen; épp ezért mer és tud  az Életről filozofálni. Bölcs egy „hályogkovács"  módjára. Mit is remélhet-ne  attól, ha szavainak metszőkésével  leoperálná az emberiség szeméről a hályogot  ? Érdemes látni tán, amit lát, ő, a  bolond tarka kabátjára vágyó? Benedek  erejéből jócskán futja, hogy mindezeket a  bonyolult kettősségeket finoman érez-  ni, de ez a Toldiból ismerős Bence-típus -  minden szavával, mozdulatával  serénykedni, használni szeretne. Az ősz  hajúra maszkírozott Pap Zoltán tiszta, de  nem különösképp erőteljes játékába a  Firszek örök szolgahűsége is belevegyül.  Meg ami ennél erkölcsileg sokkalta több: a  szolgálat halálig tartó vágya-parancsa.  Esetleg ez a karaktervonás magyaráz-hatja  az egyébként meglepő fordulatot: a  külsejében szinte megifjult Ádám egy-szer  csak gitárt ragad, s maga is verset énekel.  A hercegek, nagyurak, kisebb urak és a  Corinnus képviselte erdeiek serege te-hát  lényegében középkorúnak és lénye-gében  passzívnak mondható. Velük perel a fiatal  szerelmesek fáradhatatlan és szertelen  küzdése, amely a szív jogain túl nem  csekély részben társadalmi jogokért is  folyik. (A gonosz Olivér a végső s csak  ironikusan érthető elrendeződés  pillanatában csatlakozik hozzájuk,  fondorkodó koravénből visszafiatalodva  azzá, ami valóban kell legyen: lobogó  érzelmű ifjúvá.) Mielőtt azonban a passzív  javakorabeliekkel szembefordított aktív  kamaszembereket szemügyre vennénk, a  száműzött herceg kíséretében levő „méla"  Jaques-ról és a Rosalindáék nyomában  baktató próbakő bolondról kell ejtenünk  pár szót. A kortalanokról.

Székely is - amint általában az Ahogy  tetszik rendezői - kivételes gonddal alakítja-  alakíttatja a végső életigazságokat ars  poetica-érvénnyel kimondó két figurát.  „Oh, bár bolond lehetnék!  Minden becsvágyam a tarka kabát" mondja  a híres sorokban Jaques, s ami dolgozkor  hercegének kurta és többértelmű  „Megkapod"-ja elhangzik, így folytat-ja:  „Más semmit sem akarok; / Föltéve, ha  kigyomlálsz az agyadból / Minden giz-gaz  hitet, amely szerint Bölcs volnék. S mi kell  még vele? Szabadság, A szél nagy  szabadalma: bárkinek / Arcába fujni; igy  tesz a bolond is: / És az  nevessen legjobban, akit Legjobban  feldühitek ... Öltöztess bohócnak s engedj  beszélnem, Ahogy akarok - ki-pucolom én  E megfertőzött világ ronda testét, / Csak  szedje gyógyszerem türelmesen." (Szabó  Lőrinc fordítása., a 11. fel-vonás 7. színe.)  Benedek Miklós mára azon színészünkké  érett, aki talán minden-ki másnál  alkalmasabb e megrendítően mulatságos,  torokszorítóan szánni való Jaques  megformálására. Nemcsak az alak külső  burkát hozza, illetve teremti meg, nemcsak  a jópofa, fura figurát, akiért a közönség  mindig hálás, de a lélek tartományait, a  sajátságos magatartás indokait is szinte  maradéktalanul föltérképezi. Elég néhány  replikája, hogy tudjuk: ez az ember azért  ad sebeket, mert maga  is vérzik. Nyersen prófétál hogy leplezze  érzelmességét. Magányát orvosolja azzal,  ha elver maga mellől mindenkit. Sírni és  nevetni egyszerre kell rajta, oly-annyira  életidegen; épp ezért mer és tud  az Életről filozofálni. Bölcs egy „hályogkovács"  módjára. Mit is remélhet-ne  attól, ha szavainak metszőkésével  leoperálná az emberiség szeméről a hályogot  ? Érdemes látni tán, amit lát, ő, a  bolond tarka kabátjára vágyó? Benedek  erejéből jócskán futja, hogy mindezeket a  bonyolult kettősségeket finoman érez- tesse, s némi kis „magafeledkezéssel"  tovább dúsítva, már tökéletes is lehetne a  méla Jaques.

A bölcs bolond akar lenni - a bolond  bölcselkedik. Szacsvay László Próbakője,  ha lehet, még nagyszerűbb. A színész  sorozatban játssza hosszú ideje a faarcú  bohócokat, s valami újat mindig ki tud  találni. Most azt, ahogyan a száműző herceg  udvarából a száműzött herceg „udvarába"  nem saját akaratából megtérő  bolond ítélkezik maga s köre fölött azzal  is, hogy a Juci iránti nemtelen szerelemre  kárhoztatja magát. Szacsvay csip-csup  mozdulatok tömegével, aprózó mimikus  effektusokkal jellemzi ezt a sok kicsi  gondolatból, sok kicsi érzésből összeálló  szerencsétlen flótást - s azt is megérezteti,  hogy annak nagysága a saját kicsiségének  szomorú és vállalt tudásából ered.  Próbakőt újra és újra erő szállja meg saját  erőtlenségének, tehetetlenségének  fölismerésétől. Szacsvay László a  szituációk kívánalmai szerint hol  fölmagasodik, mosolyt fakasztón kihúzva,  illegetve magát - hol meggörnyed,  beleroskad helyzetébe és tudásába.  Fizikailag is tanítani valóan, lelkileg is  nagyszerűen harmonikázza végig az előadást.

A morális aktivitás és a cselekvésbeli  passzivitás egyszerre sajátja Jaques-nak és  Próbakőnek. Végső választásuk ellentétességében  egymást kiegészítő és logikus.  Jaques a trónjára visszatérő herceg  erdei barlangjába veszi be magát, hogy a  társadalmi élet „unalma" helyett töprengő  remeteként pereljen önmagával  végeláthatatlanul. Próbakő házasodik.

Nősül a bolond, bolondok, akik  nősülnek - Székely Gábor rendezésében a  zárókép négy ifjú párjának máris partnert  cserélő nászi körtánca arra int: ahol nem  boldog a köz, ritkán lehet boldog az egyes.  Ahol a trónon herceget lehet oda és vissza  cserélni, ott férjet, feleséget se kunszt. (Hasonló felfogással lehetett találkozni  Iglódi István korábban említett  Vízkeresztjének fináléjában.) Pár jelenettel  előbb már annak is tükröt tartott az  Ahogy tetszik, micsoda mélységeket nyit-hat  meg a szerepek és nemek cseréje. A  Rosalindába bolondulásig szerelmes Orlando  a leány próbára tevő csele folytán a  fiúnak öltözött Rosalinda kegyeit kereste  egyre hevesebben. Vagyis Ganymedest  szólítja Rosalindának, s bár Ganymedes  valóban Rosalinda, ez mit sem változtat a  tényen: Orlando egy vele-korú fiúnak  udvarol. Meg is csókolja.

E csók „álmából" majd az átöltözés és a  csel kiderülte után fog ébredni. Akkor  sejtheti meg igazán, hogy az ajkak e bizarr  találkozásakor érzett áramütés ugyan-az,  mint ami a szamárfejes Zubollyal egyesülő  tündérkirálynét, Titániát járja át  Szentivánéj varázslatában.

Udvaros Dorottya (Rosalinda) és Csonka  Ibolya (Célia), a két unokatest-vértestvérbarátnő  egymást múlják fölül a  játékban. Udvaros egy-két, véletlenszerűnek  tekinthetően halványabb színpadi  és filmszerep (vagy a túlfoglalkoztatás  kipihenése) után újra az, akinek a  közönség gyors pár esztendő alatt megszerette.  Gazdag, sokszínű, súlyos tartalmú  asszonyiság és emberség, szabálytalanul  szép külsőben. Rosalindája felnőtté  okosodik-szomorodik az est három  órája folyamán. Apja lánya, a szám-űzött  hercegé: az a környezetét figyeli árgus  szemmel, ő szerelmesével kísérletezik.  Meddig fogja ezt bírni Orlando? Kézfogó  után - és a palotában - már nem lehet a  fákat teleaggatni, kiplakátozni  fűzfakölteményekkel. Csonka Ibolya most  is az az életteli, életközeli, alkatában és  stílusában is realista fiatal színész-nő,  akiből nem sok szaladgál bizonyos típusokat  erősen nélkülöző színpadjainkon.  Olyan intenzitással vesz részt a játékban,  hogy szótlanságának, várakozásainak  gyakori perceit is minden nehézség nélkül,  a darabhoz szervesen kapcsolódó-segítő  jelenléttel tölti ki.

Molnár Piroska nehezen boldogul Juci  hálátlanabb szerepével. A rendező is  túlságosan bízott abban, hogy a színész-nő  arcára festett rózsák önmagukban is  elegendők a kedvesen nehézkes parasztlány  megteremtéséhez. Csomós Mari sem  az igazi Phoebeként. A szenvedély, a  néma rajongás, az üldöző gerjedelem,  amivel a fiúnak vélt Rosalindán csügg,  több teret és időt kérne magának; egy-egy  pillanatra így is megrendítő.

Minden társulatban - a Katona József  Színház jelentékeny erejű, tehetségű  gárdájában is lehetnek szereposztási nehézségek.  Akad további egy-két eset is,  amikor színész és figura nem egészen  találkozott egymással. Balkay Géza nemigen  barátkozik meg Olivérrel, s néhány  ismerős megoldást nem számítva tulajdonképpen  semmilyenre se veszi a gaz bátyát. Puskás Tamás alighogy a Jucit  hiába bálványozó Vili parasztlegényként  esetlenkedett (ügyesen) a színpadon, már-is  Olivér és Orlando testvére-Jakabként kell  újra megérkeznie. A két szerepecske  túlságosan közel esik egymáshoz, együttes  kiosztásukat sem társulati gond, sem  erőszakolt koncepció nem magyarázhatja.  Eperjes Károly „nagyon tud-ja" a Silviusféle  derék, bumfordi legényeket. Most is.

Gáspár Sándor hónapról hónapra teljesedő  színészi talentuma kiérdemelte, hogy  új színháza sorozatban bízza rá a  főszerepeket. Orlandójában a balfácán épp  oly meggyőző, mint amennyire mulatságos;  a szerelmi csetlés-botláshoz jól  keveri és jól elegyíti a társadalmi lázadás  másfajta színeit. Gáspár ifjú hős és ifjú  komikus tud lenni egyszerre. Pontosan azt  nyújtja, amire Székely eltervezetten Ianusarcú  előadásában szükség van. A Katona  József színházbeli Ahogy tetszik ugyanis  leginkább a forgandóság, a változandóság,  az élet minden terét belengő kíméletlen  föl-le hintajáték darabja.

Székely László díszletének látszólag  egyszerű, de rafináltan működő körfüggönyei  is ezt a gondolatot nyomatékosítják.  Hol alászállnak, hol fölhúzódzkodnak  e függönyrétegek, változatosan  tagolva a néha más kiegészítő elemet is  tartalmazó teret. A legtágabb ölelésű,  festményszerű leghátsó drapéria ritkán  látható, s ha igen, ábrájával tudatosítja,  hogy színházban vagyunk. Színházban,  ahol a Jóról és a Rosszról, az Értékesről és  a Talmiról, a Maradandóról és a Múlóról, a  Szépről és a Rútról, az Erkölcsösről és az  Erkölcstelenről meditáló rendező -  színészei, munkatársai (köztük a még nem  említett Vágó Nelly jelmez-tervező, Duró  Győző dramaturg és Thuróczy Katalin  asszisztens) segítségével - az Udvart és az  Erdőt fordította szembe egymással. Nem  misztifikálta az előbbit, nem idealizálta az  utóbbit. Egyszerre tekintett az önmagában  is megosztott kettőre. Nézte, megnézte,  megmutatta őket. Hogy kipucolhassa a  megfertőzött világot; hogy legyen  szabadság.             

Legyen szabadalma a szélnek.