Független mosoly
Ledarálnakeltűntem – Kamra Székely Szabolcs
Ahogy az ember a Mariahilfer Strasséról az Andrássy útra kanyarodik, hogy egy rövid séta után az Alstädter Ring (Staromestske náměstí) felé vegye az irányt, és szembe jön vele néhány cvikkeres bürokrata, piacról hazafelé csoszogó házinéni, sörgyári munkás és könyökvédős hivatalnok, majd lefordul a sötét udvarról nyíló pincelejáratba, átverekszi magát a színház teljesen felborított és szétépített belső terein, s végre helyet foglal, könnyen eszébe juthat: vajon mihez kezd a kortárs magyar színház fiatal showmestere ezzel a térből-időből kihullott Monarchiával? Közelítsünk a kérdéshez az előadás vége felől.
A címmel ellentétben K. Józsefet (Keresztes Tamás) ledarálják, viszont nem tűnik el. Felvinnyog a gép, a játszók cinikusan röhögve idézik a regény utolsó szavait – “szégyene túléli őt”. Majd miután az erre hivatott szerkezetből egy befőttesüvegbe fröcsög a vére, K. József kibújik a csőből, megrázza a fejét, megmozgatja elgémberedett izmait. Karatés-lövöldözős filmekből ismert technikával hatástalanít egy felé röpülő deszkalapot, aztán szörfözni kezd vele. Sötét, tapsrend, meghajlás.
Mielőtt előkapjuk az Értelmezés nevű hentesbárdot, hasznos hát, ha tisztázzuk: csúnyán palira vesznek minket, ha nem vigyázunk, és a rendezői szándékhoz próbálunk hozzáférni. Miért ez az előadás vége? – teszi fel a kérdést a néző, nem számolva azzal, hogy a kérdés valójában így hangzik: miért ne lehetne ez az előadás vége? Bodó ugyanis az előzmények és következmények nélküli világot emeli át elsősorban Kafkától. Azt a kaotikus működést, amelyben minden további nélkül megtörténhet egy színpadi cselekvés anélkül, hogy ennek bármilyen oka és/vagy hatása lenne; persze nem színházi értelemben, hanem a logika szabályait nézve. Ha van is eredménye egy-egy történésnek, az legtöbbször éppen ellenkezője annak, amit a racionalitás szerint valónak gondolnánk. Block (Nagy Ervin) nyugodtan hanyatt vágódhat a földön: a csattanás után felkel, és folytatja túlmozgásos szerepét – akárha Tom és Jerry.
Az ehhez hasonló jelenetek egészítik ki a regényvilág alaptörvényét: amit eddig a dolgok normális menetének hittél, csupán a te rögeszmédben létezett. Ha ezt a rögeszmét feladod, viszonylag normálisan élhetsz. Ha viszont ragaszkodsz az olyan értelmetlen kényszerképzetekhez, hogy te márpedig ártatlan vagy, szükségképpen véged van. K. Józsefnek ezért kell szembesülnie az illogikus – ha úgy tetszik abszurd – jelenetek sokaságával, hogy végül elfogadja a “hazugsággá avatott világrendet”, és a giccses befejezésben integrálódjon a revülétbe. Ennek színpadi megjelenítésére több szempontból is kiválóan alkalmas a Bodó–Vinnai-féle színházi nyelv.
Egyrészt, szerencsére nem az történt, amire régebbi művek ún. aktualizálásakor általában számítani lehet. Mert a képlet egyszerűen adhatná magát: dobjuk be a helyszínt egy mai üvegpalotába vagy egy ügyvédi irodaházba, a kellékek közt pedig legyen sok mobil, mert az olyan modern. Josef K. legyen középvezető egy multinál, Leni nagybácsi keresztapa-típusú császár. Többször találkozhatunk ehhez hasonló megoldásokkal más daraboknál, ami persze érthető: a könnyebbnek látszó utat jelenti, a néző is megeszi rendszerint. A Ledarálnakeltűntem tulajdonképpen ellene megy a primer modernizálásnak, Bagossy Levente díszletei és a Berzsenyi Krisztina jelmezei alapvetően a korhűségre játszanak.
A falakat egy nyomasztó polc- és ajtórendszer alkotja. A színpad, a játéktér egy lehetetlenül hosszú folyosó, amely a nézőktől távolodva szűkül; a játszók mozgatásában így egy harmadik irány is lehetővé válik: a jobbra-balra nyíló szobákon kívül a folyosó teljes hosszában is közelednek-távolodnak a mitikussá növesztett, a történettől néha független figurák, amelyek így nem kilépnek a kulisszák mögül, hanem kontúrjaik fokozatosan előrajzolódnak a távolból.
Másrészt, ebben a hihetetlenül erős atmoszférájú térben találkozik a történések belső logikája (logikátlansága) az alkotók színházi kódrendszerével. Magyarán szólva: tartalom és forma egymásra leltek. A kafkai káosz színházi megjelenítése ugyanis nem képes minden színházi nyelv által életre kelni. Bodó Viktor filmes látásmódja és rendezői színháza viszont nagyon jól befogadja a sodródó antihős történetét. Hogy K. József nézőpontja, kétségbeesett kapkodása érvényesülni tudjon a kapaszkodók nélküli környezetben, elengedhetetlen az összművészeti kavalkád, amelyben pornóképek vetítése, musicalbetétek flitteres csillogása, komplett dobfelszereléssel kiálló zenekar vagy épp rapre hajazó dalszövegrészletek jól megférnek egymás mellett.
Hogy a dráma mint műfaj az irodalomtól egyre inkább a színház felé közelít, közhelynek számít; mégis, kevés rendezőnél válik ez ennyire nyilvánvalóvá, mint éppen a Ledarálnakeltűntem rendezőjénél. A kimondott szó csupán egyike az eszközöknek, amely a nézők lehengerlésére hivatott. Mert Bodó egész pályás letámadást folytat, annak ellenére, hogy az előadás tele van elidegenítő effektusokkal. Az ügyvéd (Vajdai Vilmos) kipécézi magának az egyik nézőt, és a résnyire nyitott ajtóban hosszú perceken keresztül ujjával hívogatja őt. Az előadás songjai, az Ónodi Eszter által énekelt musicalbetétek el is távolítanak a történettől, külső nézőpontra kényszerítenek, de egyszerre magukkal is ragadnak. A brechti eszköztár csúcspontja mégis a szünetben jön létre, mikor a nézőket a játéktérre engedik, bepillantást engedve a díszletelemek közé. Végigolvashatjuk a Nyomozó (Fekete Ernő) írógépe melletti nyomtatott jelenetsorrendet, a még hátralevő második felvonás vázlatát is beleértve. A szünet végén egy női hang parancsolja vissza az “állampolgárokat” a nézőtérre, felsorolva a jogainkat, instrukciókat ad, hogyan viselkedjünk, mit tehetünk, és mit nem.
A második felvonás folytatja a közönségfilmes dramaturgiát – ritkán kapunk percnyi nyugtot, pereg a produkció, mint a cséphadaró. Vannak persze szépen kidolgozott, lassan építkező jelenetek, utánuk viszont kötelezően érkezik a következő show-elem, amely vagy látványvilágával, vagy hangeffektjeivel rohanja le a nézőt. S nincs is ezzel semmi baj, minthogy a változó befogadói igényekhez úgy tud alkalmazkodni az előadás, hogy kidolgozottságából, koncentráltságából nem kell feladnia.
Ez a Bodótól már lassan megszokott, több szempontból radikálisan új színházi nyelv magyarázza többek között, hogy az alkotók hangsúlyozzák az előadás szuverenitását: “A Kamra színpadán játszott előadás nem A per című Kafka-regény színpadi adaptációja” – hirdeti a darabról szóló információs oldal a Katona honlapján. “Ledarálnakeltűntem – Kafka A per című regénye miatt” – jelzi a tábla a ruhatár mellett.
Nem védekezésről van szó (bár a színpadi történet nagyjából hű marad az eredetihez): K. József alapvetően másfajta sárkánnyal küzd, mint Josef K. A regényből – vagy ha úgy tetszik, miatt – írt darab lényegében azon áll vagy bukik, mennyire képes ennek a különbségnek, a hatalmi gépezetek közti különbségnek az érzékeltetésére. Nyilvánvalóan tévedés volna A pert pusztán társadalmi kontextusban értelmezni, viszont az egyén és az őt üldöző “Közpszerv” (Központi Szervezet) konfliktusa koronként más és más természetű. A “létezés bírósága” mindig ugyanolyan és nemzedékről nemzedékre változik
Épp ezért nem öncélú a már említett eszköztár, mely a musical, a revü, a stroboszkópos party hatásvadászatára épül – a gépezet, amelynek szereplői eljárják K. József haláltáncát, a “független mosoly” világát képviseli. Azt a multikultrális környezetet, amelyben azt sem lehet tudni, hogy tulajdonképpen mi ellen kell harcolni. K. József esetlenül hadonászik össze-vissza, már csak egy kard hiányzik a kezéből, amellyel egy láthatatlan vírus fejét próbálja levágni. A harc azonban szükségképpen elbukik, hiszen a Közpszerv ereje éppen abban áll, hogy mindent megad – cserébe csak az önbecsülésedet és a szabadságodat kéri. Ezekre viszont neked sincs túl nagy szükséged.
K. József kibújik a csőből, megrázza a fejét, megmozgatja elgémberedett izmait.
Ledarálták, mégsem tűnt el. Semminek sincs vége, éppen ellenkezőleg: most kezdődik csak új élete. Felesleges ugrándozás, hadonászás, anakronisztikus hősködés és az önazonosság rögeszméje nélkül.
Arcán a független mosollyal.
