Oké vagy nem oké?
„Kedves Franz, nagyon kérlek, beretválkozz meg, mielőtt fejedet a darálógépbe dugod, mert az olyan gusztustalan, ha a Kafka-juice-ban szőrszálak úszkálnak! A törölközőt szorítsd jól a gallérodhoz, nehogy az inged véres legyen! Pótfej van nálad? Aggódva csókol: anyád.”
Vagy ne hülyéskedjek, és lássak hozzá az értelmes beszédhez? De hát miért?? Amikor oly jó, oly finom, oly részegítő mindenféle zagyvaságokat össze-vissza hablatyolni! Ha a színészek ezt megtehetik, én miért ne követhetném példájukat? Mondjuk, elküldhetnék mindenkit a durva pépbe itt mindjárt a cikk elején. Semmi cifrázás, indoklás, csak úgy magában, á la nature, mert az olyan modern. Ezt látjuk az utcán is, nemde? A színház csak lépést tart a valóság ábrázolásával, nemde? Na, megálljatok (nu, pagagyi!) barátocskáim, akkor most elmondom, mi volt oké, és mi nem volt oké a Katona József Színház bemutatójában, ledarálta: Vinnai András és Bodó Viktor, díszletbe dobozolta: Bagossy Levente, gyolcsokba csomagolta: Berzsenyi Krisztina, taglejtéseket talált hozzá: Schmidt Áron, zenéjét össze-vissza szedegette: Kunert Péter és Vajdai Vilmos. Végül az egésznek a homlokára ütötte pecsétjét, vagyis az előadást rendezte: Bodó Viktor. És itt felcsendülhet a zene: all… that… jazz! c, c. (A két cé a cintányért jelöli.)
Nem oké, hogy a Kamra nézőterén olyan szűk a hely, hogy a fapados légitársaságok haladó jógik számára méretezett ülései királyi trónusnak tűnnek e színházi faszékek mellett. Váll-a-vállhoz szorongtunk majdnem három órát mi, a többtestű sziámi ikrek előadás után mégiscsak szétoperált részei. Úgy ültünk ott, mint tömörített fájlok. Fájldalmunkban(!) vigaszt nyújtott, hogy a színészek is tömegben képviseltették magukat: tizenöt kifejlett méretű ember, sőt: színész virtuóz módon, imponáló pontossággal osztotta be a színpadon való közlekedést, mozgást, táncot… de mondok még elképesztőbbet: a kartáncot is! Értitek, barátaim, miféle penge-pontosság kell ahhoz, hogy hat-nyolc táncoló ember egy kétszer-kettes helyen ne verje szájba egymást? Próbáltatok már a nagymama régi ruhásszekrényében bulit rendezni? De különben ez adja a dolog varázsát.
Nem oké ez a mocskolódó beszéd, mely a ledarált dikcióból árad. Először is Kafkától kibaszottul idegen az ilyen durva szöveg. Másodszor pedig a nézők is kurvára idegenkednek ettől. Harmadsorban nem ettől lesz valami picsára modern. Átérzem a cégigazgató fájdalmát, ha egy reggelen megjelennek még csak nem is egyenruhás idegenek, és minden indoklás nélkül letartóztatják. „Hát ez fasza!” – repül ki a reakció a hős száján, modern nyelvezetben. (Itt most párhuzamot vonnék egy évekkel ezelőtti, éjszakai autós igazoltatással, amikor valami hasonlót bátorkodtam odasuttogni az engem zseblámpával jól megvilágító rendőrnek, mire az a válasz érkezett, hogy „kussoljon, ha nem akar reggelig föltartóztatva lenni, mert nekünk úgyis mindegy”.) De említhetek egy másik szabadszájú tablót, amikor az alkalmazottak kórusa versikében köszönti a cégvezető születésnapját: „bo-o-o-o-ldog szüle-e-e-etésna-a-a-apot, és fingja szét magát a boldogságtól!”. Akár megteszi ezt a cégvezető, akár nem, az ilyen beköpések nem növelik a művészi szabadság mértékét, csak faragatlan poénként szolgálnak. (És tényleg: a szolgák sorsa a szolgálat.)
Szóval Josef K.-t letartóztatják, sorsát megpecsételik, ingétől megfosztják, mehet. Ha filmes hasonlattal kívánnék élni (miért is ne? hiszen a rendező sok filmszerű beállítást alkalmaz a színdarabban): Josef elindul a Brazilból, és megérkezik a Száll a kakukk fészkére elmegyógyintézetébe. A második felvonásban már tényleg mindenki eszelős. Különben pedig ez nagyon oké, ez a filmes jellegű szürrealista kavargás. Kár, hogy néhány kedvenc mozihősöm mégiscsak kimaradt, mondjuk, bejöhetett volna Buster Keaton, ő Kafka kortársa volt. De szívesen láttam volna Schwarzeneggert is: „áj vil bi bek” – mondta volna és tüzel, tüzel, tüzel… Miért is ne?! Mer’ miért ne?! Ha volt marslakó a darabban, akkor egy Schwarzi is lehetett volna, nem igaz? Nagyon oké ez a valóban szabadon kezelt figurális elrugaszkodás. (Frank Zappának volt egy lemezborítója, a Lumpy Gravy , amelyen a Marx-Engelstől kezdve a Stan-és-Pan-ig és Buddháig bezárólag mindenki felsorakozott Zappáék oldalán.)
Josef K.-t indok nélkül letartóztatják, csak remélheti, hogy ez csupán tévedés, hogy a sündisznó hamarosan lemászik a mosókeféről. De nem. Nem tévedés. A két daráló (ketten tekerték a kart: Vinnai András és Bodó Viktor ) a darálékot egyre lejjebb és lejjebb söprögeti a kiszolgáltatottság lépcsőjén. Amikor úgy gondolják ők ketten, hogy ez már tényleg szörnyű, akkor jó Micsurinként bevezetnek egy másik oltványt a vesszőbe. (Ha az állatvilágból akarnék hasonlatot hozni: pározzék a kutya a disznóval – de ezt azért mégsem, ez vulgáris, maradjunk a növényvilágból vett példáknál!) Kafkába oldalról bevezetik Roxie Hartot: all… that… jazz! c, c. „ Meglepő fordulat” – mondaná a szakács a tömegverekedés után, mikor a fedőt fölemelve meglelné a főzelékben a saját kivert szemét. Azért ez mégiscsak oké, ez a feloldó music hall, ez a revü, amelyben a halálosság éppúgy benne rejtezik, mint Kafka világában. Ez a revü jó, ráadásul a színészek egészen klasszul csinálják. Csak azt nem értem, hogy miért ez az amcsi sztájl, miért nem a Marlene Dietrich, na de így tágabb az átívelés, szélsőségesebb az ötlet, nagyobb a rököny, oké.
Az imént egy tagbaszakadt tagmondatban elintéztem Bagossy Levente munkáját. Ő faragott díszletet a darabhoz. Ez nagyon oké. Egyáltalán, ez a filmes térszervezés (lásd Terry Gilliam Brazil című filmjéből a folyosó): a szűkülő perspektíva nagyon moziszerű jelenetekre ad alkalmat. A váratlan helyeken nyíló varázsdoboz, ez a régi könyvtárak tárolószekrényeire emlékeztető irodabútor, az aránytalan és szűk tér (három méter széles elöl, de mélységében kb. húsz méter hosszú) nagyon jól meglényegíti Kafka világát. Ebben az előadásban az is megtörténhet, hogy szárazjéggel teleokádják az irodafolyosó szűk terét, és medence lesz belőle. Hősünk fellép egy kis gurulós trepnire, melyet a gomolygó ködhabokban úszva egy másik színész lassan tovagurít. Az ismeretlen folyón csónakázás illúziója tökéletes.
Az is oké, ahogy a dramaturgia a képtelenség köreit egymásra halmozza. Ennek jegyében a Chicago dallamait felülírandó hátul betolnak egy dobszerkót (ebben valószínűleg David Copperfield is közreműködik, rejtély, honnan a fenéből van ott erre hely). Elöl a csajok már csatolják is be a basszgitárt, mikrofon bekapcs, és egy, két, há, négy! Nekünk szól a gitár, nekünk pörög a dob, csak nekünk énekelnek! Ez is teljesen oké, ez a punkos lendület, ahogyan két akkordban és másfél ti-ti-tával jól megfiatalítják az első felvonás zárójelenetét (ugyebár, ide kell egy tutti, egy ütős ötlet, amellyel a közönség a szünetet végigbüfézi). Nem gondolom, hogy egy Kafkából facsart előadásban ne szerepelhetne egy ilyen ütős ötlet (szó szerint vett dobolással). Miközben a punk-rock zenekar dalszövegben azt tagolja, főhősünk ki mindenkivel szexelt, közben még Albert bácsi is benyit a gomolygó ködben úszó fürdőmedencébe kalapban és fürdőgatyában. Ez a pillanat nemcsak oké, de maradandóan beleégett az emlékezetembe. A szerepet alakító KunVilmos idős testét megpillantani felért az igazság pillanatával. Keze a kilincsen, kalapban és gatyában, nos, ez egy valódi kép, true picture .
Sajnos, egyáltalán nem oké viszont egy másik szextett (és ezt nem zenei értelemben mondom). A szopatós ügyvéd esete a szopránóban elénekelt „Let me, let me freeze again to death!”-áriával, nos, ez őrülten kínos. Hát persze, hogy már megint Vajdai Vilmos, ez a magyar színházi Frank Zappa játszik a dologban… Vajdai egy csontőrült, teljesen paranoiás, aberrált ügyvédet alakít, aki egy bizonyos pillanatban, önimádata megkoronázásaként lába közé köt egy műtagot (fölköti? inkább meglovagolja, olyan nagy!). De a dolognak ezzel még nincs vége, mert az ügyvéd a hatalmasan hivalkodó hímtaggal hátba hugyozza hősünket. (Ez itt egy hatos h-alliteráció!) És mindezt Purcell éterien tisztán zengő The Cold Genius dalára… Még Klaus Nomi is forog a sírjában, nemhogy a barokk mester. E helyről üzenem: tegyétek szépen a műfaszt vissza a dobozába! Nem állja meg helyét ez a jelenet, éppen a színház méltóságát fizetitek oda érte. És ti sem vagytok méltóságosok, mert e durvasággal bennünket, nézőket is jobbágyokká alacsonyítotok. Egyszerűen elvész az elegancia (és ez olyan, mint nadrágszíj nélkül az oltár elé állni, mindig lecsúszik, mindig lecsúszik).
Ha már a híres zenéknél tartunk: van még egy különleges választás az előadás zenei anyagában. Ez pedig egy Kazimierz Serocki-részlet. A szvingesen lüktető zenét sajnos elvágták az elején, hogy háttérbejátszásnak(!) használják. Micsoda melléfogás ez, mert ha tovább foroghatott volna ez a zene, hamarosan az őrjöngésig emelkedett volna a felcsapó fúvósok (szaxofonok és trombiták) hangja. Ez a zene a hatvanas évekbeli lengyel kortársi zene egyik kimagasló darabja, nagyon is kafkai szellemben. Kár, hogy nem vállalták a konfrontációt ezzel a kőkemény zenedarabbal. Levágták az elejét, mint kalózról a lábát, hát így könnyű.
Mi volt még oké? Különösen tetszett két színész kimagasló mozgáskultúrája. RajkaiZoltán remekül játszik, ezt a zselézett hajú fregoli-figurát már többször is mutatta. Ezt neki találták ki! Elkábított a gyűrűgyakorlatával: egyszer csak aláereszkedik két tornagyűrű, Rajkai felpattan rá, és megmutatja, ki az úr. Ő az! A másik okés csávó pedig Nagy Ervin , aki nagyon viccesen, burleszkszerű heves tempóban, majomszerűen lógatott kezekkel játszik el egy perbe fogott ártatlant. Ez a „majomtánc” a hosszú folyosón fel-alá futkosással valóságos mozgásbeli gyöngyszeme az előadásnak. Egy másik Nagy Ervin -gegtől pedig elállt a lélegzetem. Régebben Buster Keaton csinált a felvevőgép előtt ilyen 1:1 arányú nagy eséseket. És most a Kamra színpadán még éppen akad annyi hely, hogy Nagy Ervin valami szöveget elmond, majd megmerevíti testét, és hanyatt esik, mint az ólajtó! Védősisak nélkül! Meghűl bennünk a vér: Ervin, jól vagy? Ervin föláll, esernyőt bont, lá-lá-lá!, kitáncol. Jól van, ezt így kell csinálni! És tetszett még abban a legutolsó, a ledarálós jelenetben Vajdai Vilmos mint marslakó. Díjazom, hogy meghajláskor az ezüstözött tökfejre emlékeztető marslakó maszkot nem veszi le. Gondolom, így is ment haza.
A vég nélkül bugyborékoló szövegből igazságtartalmukért a szívembe zártam azokat a mondatokat, amelyekben harsogva sorolják, mi minden hasadjon kétfelé, hogy az ördög vigye jobbkéz-balkézben el. Íme: „Hasadjon meg az APEH! Hasadjon meg a Centrum Kft! Hasadjon meg a BKV pótdíjazási osztálya! Hasadjon meg mindaz, ami az emberek boldogulását akadályozza!” Ha így történne, nekem nem lesz ragasztóm.
Szaladjatok, barátaim, fussatok, nézzétek meg ezt az előadást! A jegyek ugyan mind eladva, de két féllábú egy állóhelyre még éppen befér.
Rókás László (Zsöllye.hu)
