Jól szervezett félelemrevü
Bodó Viktor nem is annyira a "Ledarálnak, eltűntem" című előadás közben, hanem inkább előtte igyekszik ledarálni a nézőket. Ácsorogtat minket a rettentő mínuszokban a Kamra bejárata előtt, jelentős késéssel kezdi az előadást. Magyarázkodásra kényszerülő színháziak húzzák kicsit a szájukat és mentegetőznek a reklamáló publikum tagjainak, hogy még próbálnak. Így akarva-akaratlanul már a bejáratnál tesztelik, ki tűri a nyáj megbízható tagjaként, fogát összeszorítva a ledarálást, és ki berzenkedik vérmérséklete szerint különböző mértékben. Bodó nem először csinálja ezt, a magyar színházi szakmában bérlete van a késésre. Sokszor érdemes a produktuma miatt ácsorogni, mert például a rendezésében a Boldogtalanok marosvásárhelyi előadása a tavalyi évad meghatározó produkciója lett. Korábbról pedig az Attack szertelenül improvizatív, fiatalosan heves és nekikeseredett, de ugyanakkor humorral teli, Bodó által írt és rendezett produkciója – amely máig szerepel a Kamra műsorán – szintén elementáris színház. És tulajdonképpen az a "Ledarálnak, eltűntem" is, mely Kafkának A per című regényétől ihletetten, szabad asszociációk alapján született. Bodónak és társszerzőjének, Vinnai Andrásnak sok minden eszébe jutott a klasszikus mű nyomán.
A legerőteljesebb a látvány, amit Bagossy Levente tervezett. Perspektivikusan egyre szűkül a végtelenségig megnyújtott színpadtér. Mintha harapófogóba kerülne, aki belelép. Mintha a falak összezáródnának körülötte, agyonnyomnák. És ezek a falak reménytelenül szürkék, egyhangúan idegölők. Hasonló lidércnyomás ihlethette Kafkát, amikor írt, és hasonlóan kietlen útvesztőben bolyonghatott a nyomorult regényhős, Josef K. Nem elég ugyanis, hogy ez a díszlet összeszűkülő kilátástalanságával lúdbőröztető, de még mindenféle kiismerhetetlen bemélyedései, bugyrai vannak, csak kóvályog benne, aki szorításába kerül, és nem tudja, milyen veszélyforrások várnak rá. Mint Tarkovszkij Stalkerjában a zónába hatoló vakmerők, olyan kiszolgáltatott lehet itt bárki. Mindehhez sikerült egy annyira szűk, moccanásra sem lehetőséget biztosító nézőteret kialakítani, hogy klausztrofóbiásoknak csak pszichológusuk kíséretében tanácsos az előadás megtekintése.
A baj az, hogy a remek térben nem ennyire félelmetesen sokkoló az előadás. A szereplők inkább csak jól szervezetten viccelődnek a halálos félelemmel. Félelemrevüt adnak magabiztos felkészültséggel és kiváló színészi teljesítményekkel. Egyszer se szorul össze a gyomrom, csak a parádézást látom. A musicalbetétek csillogásának éles ellentétet kellene alkotnia a lidércnyomásos világgal, ami ebben a felfogásban szintén show-műsorrá válik. Olykor briliáns, máskor kissé elnyúló rendezői és színészi parádézássá. Keresztes Tamás adja K.-t, csontsoványan, mégis ruganyos akrobatasággal, ijedt arccal, de meglehetősen harcképesen, "ütésállón". A többiek egyéni és csoportos számokat mutatnak be a revüben: Fekete Ernő, Takátsy Péter, Vajdai Vilmos, Kun Vilmos, Lengyel Ferenc, Ónodi Eszter, Rajkai Zoltán, Olsavszky Éva, Szantner Anna, Tóth Zoltán, Mészáros Béla, Rezes Judit, Kiss Eszter, Nagy Ervin egyaránt komoly energiákkal és tehetséggel viszi sikerre a produkciót. Siker és teljesítmény van, csak éppen tartalomból és érzelemből van kevés, elég üres ez a félelemshow.
Bóta Gábor (Magyar Hírlap, 2005. február 15.)
