A gép elkapta
Franz Kafka A per című látomás-regényének az adja örökérvényűségét, hogy minden korban lehet értelmezni és újraértelmezni. Josef K. mi vagyunk, rémálomszerű vergődése közben a mi ki nem mondott kérdéseinkhez jut el: Vajon valóban ártatlan vagyok? Ki ítélhet el engem és miért? A hatalmi mechanizmus, az igazságszolgáltatás, a bürokrácia, működik rosszul, vagy én nem vagyok ebbe a világba való? Válasz nincs. Soha nem is volt. De akkor van-e értelme egyáltalán újra és újra föltenni ezeket a kérdéseket? Kell-e mindenáron értelmezni Kafkát? Mondjuk, hogy nem kell. Mi marad akkor? A korszerű értelmezés elhagyásával nem épp A per lényegéhez jutunk? A kapaszkodók nélküli káoszhoz? És ha igen, hogyan lehet ezt színházban megmutatni? Színház-e egyáltalán a precízen felépített, bepróbált és működtetett káosz?
Ezt a kérdést legutóbb Bodó Viktor és Vinnai András Motel című előadása után tettem fel magamnak a Katonában. Most meg itt ülök, a Kamra lehetetlenül szűk nézőterén, és ugyanezt kérdezem magamtól a szerző-rendező páros Ledarálnak, eltűntem című előadása végén. Az összehasonlítás tehát elkerülhetetlen. A Motel kriminek álcázta magát, de végül minden maga teremtette szabályt felrúgott, és káoszba torkollt, így becsapva éreztem magam az előadás után. A Ledarálnak, eltűntem nem ígér semmit. Sőt. Az alkotók jó előre elhelyezték a jeleket, melyek feloldoznak az értelmezés egyébként is túlsúlyos felelőssége alól: 1. A sokat- és semmitmondó cím, Ledarálnak, eltűntem: egy falfirka. 2. A szerzők nem a regény alapján, még csak nem is annak nyomán, hanem – mint olvasható – a miatt írtak új darabot. 3. A színlapon pedig Kafka-idézet áll: "Egy bizonyos ponton túl nincs többé visszatérés. Ez a pont elérhető."
Az előadás erről a pontról indul. Ezen túl Josef K.-nak semmilyenfajta ráhatása nincs saját életére. Valaki bedobott egy tantuszt a gépbe, és innentől mindent az működtet. Még magát K-t is. Rutin cselekvései görcsös rángatózássá, szavai (Kafka szavai) kiprovokált és kihangosított bűnjelekké, hangzó zihálássá torzulnak ebben a (színházi) gépezetben. A Keresztes Tamás által alakított főhős alig észrevehetően csúszik át a pedantériából, a nyárspolgárságból ebbe a marionett-létbe, amikor már minden szó, minden fény- és hangeffekt egyre lejjebb darálja törékeny testét és jellemét.
A tér, Bagossy Levente tere a welles-i árnyrácsos szögletességet szűkíti tovább mély aktaalagúttá, melynek falairól ajtók, telefonok, kamerák, mikrofonok, dossziékötegek és ismerős arcok fordulnak ki váratlanul és véletlenszerűen. A bank főbejárata ezt a folyosót metszi ketté, az ajtó fölött reménytelen összevisszaságban pörögnek az ügyfelek sorszámai. A tér legvégében írógép kopog, középen ismeretlen funkciójú ügynök tetriszezik az idők végezetéig. Egyszerre kukucska, sőt, besúgószínházi tér ez, és optikai csalódást előidéző varázsdoboz.
Josef K. vadonatúj, csőbezárt életén Kafka korának varietészámai, a pelenkás nagybácsi, a favicceket mesélő rendőr, a madárfejű, betépett nagyügyvéd, az esernyővel a semmibe hulló kliens vág át keresztbe-kasul, mintha a kusza történetet előretekerő gépezet mozgó alkatrészei lennének egytől egyig. Így lehet, hogy a regény állomáspontjai már rég a szemünk előtt vannak, már alattomosan hatnak az agyban, mire K-val együtt észrevesszük, hova is keveredtünk.
Kapkodjuk a fejünket, ahogy az ezerarcú színészek pillanatok alatt alakulnak át valami másból valami egészen mássá. Ami a Motelben még csak egy-két szereplőnél működött, az itt maga a működtető: a színházi káoszelmélet, ami alapján programozták az előadást. Ennek legtökéletesebb példája Mészáros Béla játéka, amely minimális energiavesztés nélkül "pattog" a falak között, amíg le nem jár a tantusz. Ez a mindenre, és annak ellenkezőjére is képes, legjobbféle színészi energia egyébként mindenkinél kitapintható. Elkoptathatatlan, minden irányban forgó fogaskerekek darálják le K.-t.
Bodó darálógépezete azonban cafatokban köp ki minket, nézőket, az előadás végén, és nem túl nagy vigasz, hogy Josef K. – a regény végkimenetelével szemben – felszabadultan távozhat a gilliam-i őrlőszerkezetből. Saját kérdésemre tehát ez a válaszom: nem kétséges, hogy amit láttunk, vagy még inkább: amin keresztül mentünk, az minden ízében színház, zseniálisan működtetett gépezet. Ellentétben azonban a szellemvasúttal, a horrorhajóval vagy az elvarázsolt kastéllyal, ide soha többé nem jönnék vissza. Annyira azért nem volt jó érzés ledarálódni.
Barabás Dániel (kontextus.hu)
