Azon az estén a Venjamin Kaverin művén alapuló nagysikerű musicalt, a Nordostot adták a Dubravkában. Alekszej Ivascsenko és Georgij Vasziljev zenés játéka nem könnyen megfizethető színházi csemegének számított az orosz fővárosban. A túszejtők részint ezért választották célpontul az épületet. Az előadást megszakítva nyolcszázötven emberre csaptak le (köztük volt Vasziljev is). Az orosz csapatok Csecsenföldről történő teljes kivonását követelő, elhúzódó tárgyalások nem hoztak eredményt. Végül a speciális kiképzésű helyi erők altatógázt vezettek a belső térbe. A fogva tartók mintegy negyvenfős brigádján kívül további százharminc személy lett a túszdráma áldozata. Meghaltak többen a színházi dolgozók és a szereplők sorából is (ketten még tizennégy éven aluli gyerekek). A darabot hamarosan újra műsorra tűzték, azonban főleg az iszonyat, rettegés miatt ekkor már alig akadt közönség.

A tragédiát felelevenítő, ugyancsak Nordost című dokumentumjáték 2005-ben íródott. Tipikusan színész-író alkotása, noha az 1964-es születésű Torsten Buchsteiner férfi szerepet nem kreált: a kiszolgáltatottság érzékeltetése érdekében három színésznőre szabta a jó szituációs érzékről és trialógus-érzékenységről tanúskodó szöveget. A beszámoló utóidejű – tehát azt eleve bizonyosan lehet tudni, hogy a három nő túléli a borzalmakat –, a három összekapcsolódó, tördelt monológ azonban nyelvtanilag jelen idejű, az épp most egyre feszültebb látszatával. A nem különösebben mély, de megrázó és szolidaritást kiváltó színmű nyolcvan percbe sűríti tárgyát.

Kivel szolidáris a néző? A csecsen támadóval, a fanatikus bosszúálló Zurával is, a helyszínen orvosi hivatását teljesítő (és anyját elvesztő) Tamarával is, a férje halálát elszenvedő Olgával is. Nem árulunk el nagy titkot: Zura férjét Tamara férje, Nyikolaj lőtte le a csecsen hadszíntéren (erről természetesen a két asszony nem, csak a néző tud); később a fegyverét önvédelemből használó gyilkos öngyilkosságot követ el, mert idegzete nem képes elviselni katonáskodásának emlékterheit. E szálon, valamint a lánygyermekek vonalán s másképp is összefonódik a három özvegyi élet. Egymásra vetülnek, bár megoldást egyik sem kínál a másik kettőre.

Zura a terrorakció végére oda jut, hogy az azonnal üdvözítő halálnál jobban becsüli az életet. Az orosz törvények szerint tömeggyilkosság részese, a csecsen törvények szerint áruló, az iszlám törvénye szerint nem kerülhet a paradicsomba. Alighanem övé a legsúlyosabb emberi veszteség, egyben az öntudat, életfelfogás legnemesebb emelkedése is. Tamara drámája passzívabb, Olgáé ott kulminál – Zuráéval épp ellentétesen –: ha férjén kívül a lányait is elvesztette volna, csak arra lenne kész, hogy derekára csatolja a magát és másokat megölő öngyilkos övet.

A Kamrában a függöny szétnyitása után a nézőtér folytatását látjuk díszletként. Színházat. Füzér Anni m. v. piros huzatú széksorai egy távoli drapéria felé futva idézik az eredeti helyszínt. (A színésznők, mondani sem kell, velünk szemben – tehát a színpadi zsöllyéknek háttal, a diszharmónia képzetét fokozva helyezkednek el.) Dubravka egyébként szláv női név, jelentése: tölgyligetecske. A név és a jelentés nem is csupán véletlenszerűen színezi a feminin problematikájú közelítésmódot. A díszlet-nézőtér üres székeinek támláján is női táskák, retikülök lógnak, a rémület napjaira világosan visszautaló szimbolikával.

Forgács Péter rendezőnek a premierre még nem egészen sikerült összehangolnia a két térfél között hullámzó, bizonytalankodó világítási megoldásokat, és a színészi játék ritmusában is maradtak tisztogatni valók. Pálmai Anna, Fullajtár Andrea ésBodnár Erika művészi helytállása felülkerekedik a legtöbb nehézségen – bár zavaró például, hogy nem egészen eldöntött: amikor néha egymásra néznek, mikorés kire néznek a három elkülönített poszt-helyzetben.

Pálmai Anna (Zura) felsőruhájának Füzér tervezte kapucnija sokat ad a figura fájdalmas zárkózottságához, s a vallás szerint kötelező viseletre is asszociáltat. A színésznő általában emelt és gyorsított beszéde a fanatizmust és a férj halála kiváltotta fékezhetetlen bosszúvágyat fejezi ki. Az előadás utolsó ötödében történő megcsöndesedés (és a fedetlen fej) a megtett benső utat. Fullajtár Andrea (Tamara) minden döntését, tettét a létben megtartani nem tudott férjjel töltött időkhöz méri, új s nem a legméltóbb kapcsolataiban is Nyikolaj nevét ismételgeti némán. Tehetetlenségét és tetterejét egyszerre érzékelteti – a kezdeti öngyújtópörgetéstől – a sok pótcselekvés. Az egyik széksor bal szélére húzódott Fullajtár és a jobbra, szélen magának egy sarkot tudó Pálmai fölött, hátrébb Bodnár Erika (Olga) ül a másik kettőnél meredtebben a háromszög harmadik csúcsán. Az ő nőalakja kevesebb és kisebb horderejű megrázkódtatást vészel át (még akkor is, ha a háromból a legidősebb asszony is megözvegyül, s ha benne érnek meg – verbális szinten – pusztító ösztönök). A halvány mosolyú, halk játék hatásosan érvényesíti a témához képest helyenként váratlan, ám jótékony írói humor fanyarságát, mely Tamaránál gesztikusabb, metanyelvibb, Zuránál pedig szóhoz sem juthat.

Török Tamara csiszolt fordításában prezentálja a Kamra a Nordostot. A premier eszünkbe juttatja, hogy van a magyar drámairodalomnak egy évtizedek ótakiaknázatlan terror-színműve – nagyjából ugyanilyen terjedelmű –: Hubay Miklós tollából az ugyancsak színházban játszódó (címével Sinkovits Imrét szólító) egyfelvonásos, a Te Imre, itt valami ketyeg, avagy credo quia.

Tarján Tamás, kultura.hu