Zappe László: Ugyanazzal a szemmel
Papp András-Térey János: Kazamaták - kritika
Döbbent tanácstalanság a Katona József Színház nézőterén, amikor pedig már minden jel szerint vége az előadásnak. Máskor ilyenkor már rég tapsolnak, most, a vasárnapi bemutató után csönd van mindaddig, amíg a színészek föl nem sorakoznak a tapshoz. Az első sorokban akkor is tessék-lássék verődnek össze a tenyerek, inkább hátulról hallani az udvariasnál hangosabb tetszésnyilvánítást. Mai színházi viszonyaink között ez talán szokatlanabb, mint 1831. február 25-én lehetett Párizsban az Hernani csatájaként történelmivé lett csetepaté, amelytől a romantika korát is szokás számítani. Pedig Budapesten, a Petőfi Sándor utcában semmi különös nem történt. Bemutattak egy történelmi eseményről szóló darabot úgy, ahogyan az utóbbi évtizedekben a történelmi eseményeket színpadon ábrázolni szokás. Groteszk humorral, csúfondáros tiszteletlenséggel, de fájdalmas tisztelgéssel az áldozatok, halottak előtt.
Ám ezúttal nem a rózsák háborújáról, nem a francia forradalomról szól a játék, nem onnan céloznak, küldenek áthallásokat a mi történelmünkre, a mi forradalmainkra, nem a Danton halálát, nem is a Marat/Sade-ot, még csak nem is a Hóhérok havát játsszák, hanem Papp András és Térey János Kazamaták című darabját, amely 1956. október 30-án a Budapesti Köztársaság téren játszódik, és a pártház lincselésbe torkolló ostromát beszéli el. Szöveg és előadás persze mindent elkövet, nehogy precíz történelemidézésnek nézzük, amit látunk. Térey János, aki nemrég a Nibelung lakópark című monumentális Wagner-parafrázisban fogalmazta meg művészi történelemlátását, könnyed versekbe szedi a történelmi elbeszélést, Shakespeare-rel és Schillerrel kacérkodva, komolykodón játszik a sorsdöntő borzalmakkal. Rezes Judit naiva riporterként megrendülő ámulattal meséli az eseményeket. A Katona társulata precízen egyensúlyoz az aprólékos mikrorealizmus és a stilizált, a különböző időket keverő, a múltból olykor a jelenbe átpillantó ábrázolás között. Remek portrékat villant meg a folyvást nyüzsgő tömegben Lengyel Ferenc. Máté Gábor, Keresztes Tamás, Bertalan Ágnes, Fekete Ernő, Kocsis Gergely, Nagy Ervin, Tóth Anita, Bezerédi Zoltán, Ujlaki Dénes, Szirtes Ági, Bán János, Hajduk Károly, Rajkai Zoltán, Vajdai Vilmos, Elek Ferenc. A témaválasztás azonban valószínűleg önmagában is elegendő ahhoz, hogy megbénítsa a pesti nézőt. Bevett szokás a történelmet színpadon a visszájáról ábrázolni. Vesztett háborúk győztes csatáinak, vagy éppen győztes háború tragikus pillanatainak megmutatása drámaibb lehet, és mélyebb összefüggésekre világíthat rá, mint ha a történelmi végeredménynyel egyirányú események elevenednek meg a színen. Az 1956. október 30-i lincselés azonban egyszerűen szégyenletes eseménysor, amelyet persze utóbb az egyik fél a forradalomtól idegennek, a másik viszont éppen a lényegére rávilágítónak igyekezett beállítani. Nem kétséges, politikailag és nem esztétikailag merész vállalkozás az ötvenedik évforduló esztendejében éppen azt az epizódját témául választani annak a történelmi eseménynek, amelyből sokan a mai rendszer legitimációs forrását is eredeztetik. Az alaphelyzet ugyanis megszabja a dramaturgiát. Az áldozatok vonzzák a nézői rokonszenvet, bármilyenek is legyenek, a gyilkosok pedig ellenszenvesek, bármily nagyszerű eszméket hangoztatnak is, s ezen sokat az sem változtathat, ha az alkotók bármennyi utalást tesznek is arra, hogy nagyszerű célok eltorzult megvalósulását mutatják. Ezt akár a másik fél is elmondhatná.
Az írók, Gothár Péter rendező, s nem utolsósorban a Katona József Színház azonban mindenképpen igen nagy erkölcsi bátorságról tesz tanúságot, amikor ezt a történelmi pillanatot ugyanazzal az elfogulatlan szemlélettel láttatja, amilyennel bármely más történelmi pillanatot is. Ez nálunk szokatlan. Jó lenne megszoknunk.
Népszabadság, 2006. május 2.