De tegyük is félre rögtön az előadás-tapasztalatokon alapuló előítéletet (amelyet, jegyezzük meg, Vidnyánszky Attila 2017-es rendezése a Nemzetiben abszolút pozitív irányba lökött), mert Tarnóczi a Kamrában nem a kötelező kűrt futja, neki saját koreográfiája van, amely mindamellett tiszteletről, fejlett elemzőkészségről és finom humorérzékről árulkodik.

A Bánk bán nem azok közé a művek közé tartozik, amelyek miatt az ember rohan a színházba, hacsak nem a buzgóság hajtja, hogy ezt lehetőleg évente egyszer meg kell nézni, nehogy halványuljon a nemzeti öntudat, még ha ez nem feltétlenül a dráma mély megértésén és szeretetén nyugszik is, inkább csak hagyomány. Nehézkes nyelvezetű, alaposan bonyolított darab egy – ez a részlet valahogy ki szokott maradni a diskurzusból, de a huszonöt éves rendező, Tarnóczi Jakab interjúiban szerencsére felhívja rá a figyelmet – huszonnégy éves, élénk képzelőerejű fiatalember pennájából (akinek a Wikipédia szerint műkedvelő színészként az Othello volt a kedvenc szerepe, hah!). De tegyük is félre rögtön az előadás-tapasztalatokon alapuló előítéletet (amelyet, jegyezzük meg, Vidnyánszky Attila 2017-es rendezése a Nemzetiben abszolút pozitív irányba lökött), mert Tarnóczi a Kamrában nem a kötelező kűrt futja, neki saját koreográfiája van, amely mindamellett tiszteletről, fejlett elemzőkészségről és finom humorérzékről árulkodik.

Tarnóczi nem csinál semmilyen különös kunsztot, egyszerűen rendesen elolvasta a történelmi színművet, és meglátta benne az emberi drámát, amelynek a történelem – több náció egymásnak feszülése stb. – csupán háttere, és rendelt hozzá egy saját, nemzeteken és népviseleteken túlmutató, szituatív és szigorúan koherens szimbólumrendszert. Elsősorban nem történelmi konfliktust mutat, amelyet honfiúi hé­v(ek) fűt(enek), sokkal inkább jellemvonásokat. Másként mondva: végre igazi, árnyalt, aprólékosan cizellált karaktereket látunk a színpadon – tökéletes szereposztásban és nagyszerű színészi játékkal –, nem pedig nagy ívű eszméket és szigorúan véve az eseményekből viszonylag nehezen megfogható meggyőződéseket. A cselekmény éjszakája egy olyan pillanat, amikor homokszem kerül egy hierarchikusan felépített, de – eddig legalábbis fentről úgy tűnt – olajozottan működő gépezetbe. És ettől beindulnak az emberi játszmák: a pozíció- és szerelemféltés előhozza mindenkiből az elfogultságait, amelyeket ki-ki vérmérsékletéhez mérten nagyvonalúan vagy szűkkeblűen kezel.

Gertrudis (Szirtes Ági) nem gőgös királyné, inkább riadt asszony, akit megrémít az ideiglenesen a vállára helyezett felelősség – szíve szerint meg is úszna minden döntéshelyzetet. És ha még tudná is, az adott helyzetben mi a helyes, ki mellett kellene kiállnia, egyvalamije nincs: ideje kidolgozni a saját stratégiáját. Márpedig a túl sok mérlegelés, az óvatos kötéltánc a nyilvános állásfoglalás helyett végzetes, ha az ellenfelet szenvedély vakítja el. Petúr (Dankó István) szájából nem a magyarság iránti aggodalom szól, hanem szimpla nőgyűlölet fröcsög, a férfiúi öntudaton túl igazi érvei nincsenek. De elég hangosan és határozottan mondja a magáét ahhoz, hogy békétlenséget szítson, és még ha hasonló tüzet nem képes is csiholni az övéi szívében, az is valami, ha a vadásztársak és ivócimborák bávatagon követik. Köztük Melinda bátyjai, a deres halántékú, megfáradt, állva el-elbóbiskoló Mikhál (Takátsy Péter) és a puha bársonyban feszítő, épp csak a kisujját el nem tartó, mindenben kétkedő és mindentől folyamatosan visszatáncoló Simon (Rajkai Zoltán).

De mi itt valójában a konfliktus magva? Nagyon leegyszerűsítve valami olyasmi, hogy Gertrudis öccse, Ottó (Dér Zsolt) jelentéktelen mellékszereplőnek érzi magát az udvarban, és ezt azzal kompenzálja, hogy elveszi, amit akar. (Nem mellesleg itt többen kompenzálnak mindenféle kisebbségi komplexusokat.) És ez a valami jelen esetben valaki, egy nő, egy főúr felesége. És ha szép szóval nem megy, mert Melinda (Pálos Hanna) erényes – bár a rendezésben ez bizonyos fokon megkérdőjeleződik –, hát megszerzi csellel. Ugribugri, dekadens nemest játszik Dér Zsolt, aki tartja magát annyira, mint Bánk – ezt szépen jelzik kettejük öltözékének párhuzamai –, de amint végül megkaparintja a prédát, és magára húzza a bundáját, megvadul: szinte átharapja a cselszövő, Biberach (Kovács Lehel) torkát, aki pedig addig ügyesen követte a szélirányt, mindig kiszimatolta, merre érdemes lesben állni. Csak a veszettséggel nem számolt.

És Bánk… Ritkán látni ilyen érzékeny, sőt, érzelmes Bánkot, mint Bányai Kelemen Barnáé. Ő nem a haza bölcse, hanem szeretettel teli (Petúrt a térdére ülteti, úgy dorgálja és nyugtatja, Biberachnak arcára nyom egy puszit) és szeretett kisvezér, ugyanakkor örökösen tépelődő férfiember, akinek szemére ereszkedik a féltékenység és a bánat hályoga. Aki magánéleti válságában próbálná kihúzni magát a közügyekből, de azok csak megtalálják, noha ő csak fél füllel képes figyelni Tiborc (Bezerédi Zoltán), a munkás(ruhás) kisember valóban jogos, bár a lehető legrosszabbkor felhozott panaszára, hogy ezek „Szép földeinkből / Vadászni berkeket csinálnak, a / Hová nekünk belépni nem szabad”. Bánknak viszont igen, és be is esik a békétlenkedő urak közé, a vadászat és az azt követő sörözés végére. Alulról kúszik be az úri mulatságba, abba a közegbe, amelyet addig végig felülről figyelt.

A vizuális és akusztikus szimbólumrendszer ugyanolyan tiszta, mint az értelmezés (díszlet és jelmez: Kálmán Eszter), és – ahogy a fenti idézet is jelzi – a szövegből logikusan következik: kis- és nagyvadak a gallérokra biggyesztett és a hátakra terített szőrméi és bőrei, háromrészes vadászöltönyök, a vadászkastély kazettás falára aggatott trófeák, fegyverlóbálás (de a puskák egyszer sem sülnek el, elvégre ez nem egy Csehov); lüktető hajszazene, majd diadalmas, férfias kórusfanfár (zene: Bencsik Levente és Hunyadi Máté). Játszanak a textúrák, a zajok, a tér minden négyzetcentimétere, a lekerített zónák és a sarkok, a puha padlószőnyeg; játszanak a szünetek, a veretes nyelvet „fordítás” és aktualizálás nélkül érthetővé tevő, változatos kérdő vagy köznapi, természetesre vett hangsúlyok, a sóhajok és a hatásosan odaszúrt „hah!”-ok. És az elrévedő tekintetek, elforduló arcok: feltűnően sok a kifelé beszélés, jelezvén, hogy itt mindenki legtöbbször csak a magáét hajtogatja, ritka a tényleges párbeszéd, amikor a két fél igazán hallja, meghallja egymást. Egyedül Endre az, aki úgy ad a külsőségekre, hogy nem ad, hiszen neki nincs, mert nem lehet magánélete: Elek Ferenc földig érő szőrmebundája alatt megcsillannak a kényelmes melegítő nemesfém szálai, amikor a végén igazságot tesz a hátsó, beszorító sarkot tompító állatkerti viváriumban/múzeumi tárlóban felravatalozott díszasszonya előtt. Gyászol, de ő nem engedheti meg magának, hogy személyes fájdalma (ha egyáltalán van neki) vagy mérge az ország/saját érdekeit felülírja.

Egy ügyes dramaturgi fogásnak köszönhetően (Varga Zsófia) a zárójelenet kiegészül egy síkkal: a színpad elülső felében a nézőtérnek háttal ücsörögnek a finom királyi gyermekek. Nyakukban fodros gallér, fejükön bársony és gyöngy, hátukon fapuska – a jövő úri vadászai, vadászó urai. Amikor Bánk fia, Soma csatlakozik hozzájuk, megindul a kiszorítósdi, hogy a kispadon elférjenek a fenekek. Ottó (német), Petúr (magyar), Biberach (német, de tudjuk, lézengő ritter) és Melinda (spanyol) reinkarnálódik bennük. Ennél direktebb tanulság nem is kell: a fene sem tudja, hány emberöltő kell ahhoz, hogy megváltozzon itt valami.