MŰBÍRÁLAT - SZÍNHÁZ - LXIV. évfolyam, 1. szám, 2020. január 3.

Az év végi bemutatódömping egyik legvártabbja volt a Tartuffe. Hiszen Bocsárdi László rég nem rendezett Magyarországon, a Katonában pedig még soha. Ráadásul nem volt magától értetődő, hogy a Sepsiszentgyörgyről érkezett rendező színháza majd könnyedén összetalálkozik a katonás játékmóddal. (Fanyalgóak azok a kritikák is, amelyeket Bocsárdi másfél évtizede rendezett Örkény színházas Élektrájáról találni.) Adott egy nagy múltú erdélyi rendező és egy – számunkra sok tekintetben idegen – színházi nyelv, aminek – úgy tűnt – nincs sok köze a kisrealizmushoz. Nem így lett. Még akkor sem, ha az új Tartuffe aligha kínálja azt az új olvasatot, amit a rendező ígért (én legalábbis radikálisan újszerűt nem találtam benne). De amikor Fekete Ernő Pernellnéje sétapálcájával, fülbevalójával, lila árnyalatú, színváltó szettjében megáll a Katona nagyszínpadán mint queer, és hosszan, némán és kihívóan néz minket, azzal kezdetét veszi egy derűsen könnyed, nem utolsósorban működő komédia (úgy értem – mert ez nem olyan magától értetődő –, hogy lehet rajta nevetni). A Molière Franciaországában és a mai Romániában egyaránt otthonos, hozzáteszem, ugyanezért kiüresedőben lévő, egyre inkább a profizmusról és a technikáról szóló commedia dell’arte most szerencsésen találkozik össze azzal, amit a Katona színészei tudnak. Egy közvetlenebb, számunkra természetesebb játékkal.

Visszatérve Pernellnére, a budapesti színházműsorból utoljára Tony Kushner nemzeti színházas Angyalok Amerikábanjából emlékszem erre a figurára. Amikor Alföldi Róbert állt meg queerként a Nemzeti nagyszínpadán, és nézett farkasszemet a nézőkkel. Az a rendező, Andrei Șerban (némi kitérővel) szintén Romániából érkezett. Egy országból, ahol a queer motívum a színpadon – úgy tapasztalom – tömegjelenség, már-már közhelyszámba megy. De tekintve, hogy 2012-ben Magyarországon az előadással párhuzamosan homofób viták folytak a parlamentben a Nemzeti akkori igazgatójáról, a kép nálunk ikonná szilárdult, és erősen politikus jelentése lett. (Olyannyira, hogy az akkori igazgató védelmében ma sem találunk a neten fotót az előadás e – paradox módon – legemlékezetesebb és legszimbolikusabb pillanatáról: Prior Walterről, amint néz minket.) Persze ma is élünk annyira heteronormatív világban, hogy Pernellné szemtelen tekintetének legyen számunkra politikus jelentése. Csakhogy rendezői részről Pernellné kosztümében nincs semmi politika, ez inkább filozófia: talán a nemek közötti átjárhatóság izgalmáról, talán a nőnek (dragnek) öltözött férfi komikumáról szól. És ezért a képben sűrűsödik egy örök ellentmondás a művész­színházban bemutatott klasszikusokról és politikus tartalmuk fedettségéről, amely a mindenkori rendezőnek két utat kínál: az „örök emberinek” nevezett közhelyet és a „kiszólás” rendszerváltás előtti, kissé anakronisztikus kódját: a Katonát most érő nyilvánvalóan politikai, de a metoo gondolatát álszenten fel- és kihasználó támadásokra (is) reflektáló, tréfásan felemelt mutatóujjat („sógor, szabadgondolkodást szimatolok”).

Irodalmi dráma, azt hiszem, ebben a formában ma nem tud húsba vájó lenni, ez a Tartuffe sem az. Viszont azt már elfelejtettem, hogy igenis lehet a Tartuffe élő és fiatalos komédia, és a Katonában Bocsárdinak – ha súlyos és emlékezetes előadást rendezni nem is, de – ez utóbbi most sikerült.

Kevés rendező képes megújulni azután, hogy egyszer már befutott. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója, Bocsárdi kivétel: ha nem lép is ki abból a színházfelfogásból, amely „az örök emberit kutatja”, és ezért mindig félő, hogy nem látja meg azt az embert, amelyik itt és ma él velünk, de a maga keretei között sosem szűnik meg keresni. Ez olyan tulajdonság, amely nagyon keveseké, és meg kell mondjam, sokra becsülöm.

Talán az is segít, hogy Bocsárdi ismét fiatalokat gyűjtött maga köré. Mindenekelőtt saját fiát, akivel már a MITEM-en is találkozhattunk a lendületes Alice-ban. Bocsárdi Magor zenész és előadóművész hangkulisszája most is finom és életteli lüktetést ad az előadásnak, ami ettől kifejezetten zeneivé válik. Makray Gábor fénytervében még a spotlight is ritmusra irányítja a tekintetet. Távolról az Alice-ra is emlékeztet (ahogy az örökmozgó gyalogkakukk, Keresztes Tamás homlokán a festett „harmadik szem” is, amit viszont – mármint a szemet – nem tudtam mire vélni). És szintén maga mellé vette a rendező a fiatal Kali Ágnes költőt mint dramaturgot, akivel lecsupaszították a szöveget. Az így létrejövő ritmus adja az előadás zeneiségét, a komédia és a nevetés jelenetenként eltérő ritmusát, ami itt nemcsak az értelmezés kiindulópontja, hanem minden. Bánfalvi Eszter beszólogatós szolgálólányának pattogós ütemére hajtjuk az epizódokat egymás után. Erre az ívre „röpül rá” széttárt karokkal, tudálékos arccal és nagyra nyitott, bárgyú tekintettel Máté Gábor Orgonja. Egy csatár ügyességével cselezi ki az őt kérlelő lányát, mintha nem éppen ő, Orgon követelne engedelmességet, hanem fordítva.

És csak ekkor, több remek alakítás felvezetője után jelenik meg az ikonikus címszereplő, Keresztes Tamás Tartuffe-je, és elsősorban mégiscsak ő az, akire ebből az előadásból emlékezni fogunk. Előbb araszoló hernyó, aztán pókjárásban hátrafelé halad. És van benne valami borzszerű: fehér csík fut le a haján (jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna). A ruhák egyébként is beszédesek és szürreálisak, kiemelném Borbély Alexandra végrehajtójának Star wars kosztümét. Miközben Tartuffe holdjáró cipőjében még groteszkebb hatást keltenek a rajzfilmes-burleszk mozgások, amikben Keresztes annyira jó, és amit talán a Ledarálnakeltűntem óta nem láthattunk tőle. Az átverés-előjáték „táncjelenet” egy pontján Bartha József szétnyíló díszletén préselődik vissza az ajtószárnyak közötti – keresztformájú – résen.

Kocsis Gergely gepárdszín öltönyében a „papolót” parodizálja: az ég látja, hogy szívem tiszta, mondja, aztán kifordul, és forgatja a szemét. Ők a jó emberek, és kacsint, csettint: ilyenek ők. A fiatal párt alkotó mangamániás tinédzsernek öltöztetett Mariann, Mészáros Blanka és a másik nagymacskabundás – Valér, Tasnádi Bence – nyávogó duettje elsősorban Bánfalvi Eszter keménykezű komornájának köszönhetően szellemes. Vizi Dávid metáltinédzser. A végén viszont nem sajnáltam meg a véresre vert Tar­tuffe-öt, és ugyanezen a ponton éreztem megbicsaklani az újraolvasást ambicionáló, a komédiát legvégül „komolyra” fordító értelmezést. Nagyobb szó, hogy odáig az alkotók azt vették komolyan, hogy Molière komédiát írt. Az előadás csak két óra, lemegy egyben, annyi, amennyi, a büfé várhat: szünet nincs.