Bakk Ágnes: Gyászos revü
Markó Róbert: A síron túl is: művészet
Horeczky Krisztina: Akarsz-e játszani halált?
Horeczky Krisztina: Akarsz-e játszani halált? Katona József Színház és a Tünet Együttes: Gyász - kritika „Ránk maradt teljes egészében egy színész” – közli Rezes Judit tárlatvezető, majd megérdeklődi csoportunktól, vállalkoznánk-e színházi csókra és/vagy pofonra a cingár, búsképű Hajduk Károly élő műtárggyal. Netán inkább kedvünk volna kipróbálni a kelléktőrt egy kollégán?(Koltai Tamás karnyújtásnyira.) Zseblámpával bóklászunk; ingatlanügynök kalauzunk, Gőz István arról győzköd, hogy a négyszáz négyzetméteres, valaha teátrumként működő építmény kitűnően volna hasznosítható lokálként. Szabó Réka koreográfus-rendező Márkos Albert muzsikájára (vonósok, dob) rittyentett kacagtató halotti tort; élő zenés kripta-revüt. Miközben lerójuk kegyeletünket a Művészet előtt, az egy gyógypedagógus modorában beszélő Elek Ferenc – exszólótáncosból lett kineziológus – útmutatásaival próbáljuk meg elsajátítani „A művészet befogadásá”-t. Miután levertük magunkról a lelki lakatokat, és „nagyon szép emberek”-ből öszszeverődött, „példaértékű” publikumunk szivacsállapotba került, kezdetét veszi a beavató színházi danse macabre. Nyílik a koporsó. Góbi Rita, a líraian lidérces halott menyasszony: akár egy Tim Burton-film gótikus hősnője. Eleven porcelánbaba. A (hattyú)dalos-rémmesés, abszurd szkeccsekből álló Gyász szembesít az öncsaló-patetikus múltban dagonyázás, a meddő nosztalgiázás bornírtságával. Fölütésként Fekete Ernő –pókháló borította kísértet – zengi el kenetteljes nekrológját: „A költő díszmütyür”, a könyv és az ember raktározási probléma; a Kultúra kimúlt. A fölismerhetetlen Szabó Márta mint beépített (férfi)néző szakítja meg rendre a groteszk rekviemet, hogy rágyújtson a közhelyekben pácolt panasz- és nyavalytirádára: leszázalékolták; nem talál magának rendes asszonyt; már a pornófilm sem tisztességes; nincsenek nyomós kutak; csak az olvasás nyugtat. Majd bulvárra váltva ledarál egy Faludy bütykölte József Attila-sztorit. A friss elméjű, szórakoztató darabban a halál is banális; a holtak is föltámadnak; temetik azt, aki/ami él. A gyerekek cicáznak így a törvényszerű véggel. Ők vetik oda kajánul azt, amit Hajduk ceremóniamester rendel el, ördögi parancsként: most meghalsz. Mert nem elég jó a poénod; gyatra a legkedvesebb nótád; ócska a legszebb gyerekkori, filléres emléked. Halállal lakolsz, mivel kritikusnak vallod magad, mert te vagy Bozóki exkultuszminiszter. Kétségtelen, a kétórás – néhol gemütlich rakoncátlan –opusban hangsúlyosabbnak tűnik a blődlizés, Peer Krisztián pofás, valósághoz igazodó, idézetekkel, utalásokkal teli posztmodern szövege, mint az igénynyel komponált, tisztesen kivitelezett tánc- és mozgásjelenetek. Szabó azonban tapasztaltan teremt kapcsolatot a verbalitás és a mozgás között; a katonás aktorok és a Tünet Együttes táncos-színészeinek összjátéka pedig ragyogó. A remek gyereknapi estén mind berántottak infantilis világukba: Fullajtár Andrea olyan pazar viccet mond, hogy ő sem állja meg nevetés nélkül. Megkapó, mikor a félmeztelen Szász Dániel mécseseket rak magára, majd egy forgószéken pörög/világít a sötétben; ahogyan a könnyeit hullató Rezes fél lábon, virágföldben állva énekli a Se tu della mia morte barokk áriát. A több mint tetszetős ügyesség záróakkordjaként kiárusítanak. A kerge aukción elkelt: a kiváló Góbi angolspárgája, 1 db igazi katarzis, Elek tánctudása. A színházi miliőért egymilliárdot kínáltak. Mivel elhunyt műítészként nem állt módomban licitálni, élek a javaslattal: bocsássák árverésre Fekete szőkeségét is.
Népszabadság, 2010. június 4.
