Zappe László: Papucskirály
Pierre de Marivaux: A szerelem diadala - kritika
Trónbitorlás áll Pierre Carlet de Chamblain de Marivaux A szerelem diadala című darabjának a hátterében is. Bitorolt trónt örökölt egy becsületes, tisztaszándékú leányzó. Vissza akarja azt adni jogos tulajdonosának, akibe mellesleg beleszeret, így a megoldás egyszerű: férjül veszi és a trónra ülteti. Álruhában lopakodik imádott riválisa közelébe, akit kell pénzzel, akit kell szerelem ígéretével megveszteget. Kevéssé életszerű történet, annál alkalmasabb egy XVIII. századi, elegánsan kimódolt vígjáték alapanyagául. A vígjáték pedig tálcán kínálja magát a kigúnyolásnak, a leleplezésnek, a goromba igazságok rendezői kimondásának. Ascher Tamás rég túl van ezen. Még az sem hozza lázba, hogy az ellenfelei fészkében ügyködő, ármánykodó királynő, amikor a játék már tényleg tétre megy, azért a hadseregét is odarendeli. Beéri annyival, hogy a jogos örököst Mészáros Béla meglehetősen bamba fiatalembernek játssza. Kellően rafinált néző sejtheti róla, hogy papucsférj és papucskirály lesz belőle, akire főképp az asszony uralmának legitimálására, az ellenzék leszerelésére van szükség.
Ennek azonban nemigen van köze az előadás minőségéhez, élvezhetőségéhez. A rendezőt alighanem az izgatja leginkább ebben a történetben, ami a szerzőt is: a meseszövés, a szituációteremtés, a jellemfestés finom eleganciája. Mélyebb sugallata annak sincs, hogy Khell Zsolt ezúttal is koszlott-lompos díszletet tervezett, megroggyant filozófus lepusztult birodalmába, rozsdás hordók, ormótlan csövek, elárvult vízmedencék, pusztuló növények közé. Csak a játék a fontos, a teret csak használják. Több köze van a kaposvári-katonás tradícióhoz, mint a jelen darabhoz és annak előadásához. S annak sincs különösebb jelentősége, hogy Szakács Györgyi jellemükhöz illő mai ruhákat ad a játszókra. Ezúttal minden a színészekre van bízva. Leonida királynéként Jordán Adél fiúnak öltözve vezényli az eseményeket. Egyszerre ravasz cselszövő és naivan lángoló szerelmes, magabiztos tettető és drukkolva kockáztató. Ellenfeleit bölcs könyörtelenséggel leckézteti, szerelméért gyermekien rajong, s a diadal előtti percekben úgy belefárad a sokféle kockázatba, hogy szinte elhiteti: nem is olyan biztos a boldog vég. S mindeközben egy percre sem hagyja el a marivaux-i távolságtartó eleganciát. Pálmai Anna a rezonőr kevéssé hálás szerepében fiús leányként érdekből és játékból flörtöl a korrupt kertésszel, akit Dankó István alakít praktikus bunkónak. Bezerédi Zoltán könnyedén alakul át harapós, gazdái érdekeit túlbuzgó otrombasággal védelmező szolgából megvesztegetett árulóvá. Szirtes Ági egy csúfságát öntudatosan viselő vénlányból válik apránként az álruhás királynő heves ostroma alatt az öncsalástól ragyogó öregasszonnyá. Máté Gábor pedig fantasztikus részletességgel játssza el a magát elhanyagoló ellenzéki filozófust, majd hiúsága feltámadását, önáltatása lépcsőfokait. Egyetlen gesztusa, hangsúlya sem természetes, csak igaz.
Kicsit furcsa látni, hogy Ascher nemcsak az egyetemen lett rektor, de a színpadon is professzor. Szaktudást most is lehet tanulni tőle.
NOL, 2010. május 3.